A szezonnyitónak nem éppen nevezhető első vízreszállás felemásan sikerült. A történet ott siklott félre, hogy
- nem Rákosra kellett volna menni, hanem Zickseere vagy Podoba,
- nem kellett volna a strandról bevergődni, hanem a megszokott cölöpös részről kellett volna startolni.
A 2. pont befele még úgy ahogy abszolválható volt, de küzdelmek, és sok energiaveszteség árán. Kiérve a nádas takarásából a normális szélsávba,már nem volt gond, de hiába a téli konditerem, a szörfös izmaim téli álmukból ébredtek fel már az eddig bevezető szakaszon. Sokkolta a szívemet, tüdőmet az a megterhelés, amit a libázás alatti küszködés okozott. Annyiban örültem csak, hogy végül nem az eredetileg összeszerelt 3.2 + 73 literrel vágtam neki eme felfedező kalandtúrának, hanem Endrunak szánt cuccal: 4.0 + 86 L. Jó volt, hogy nagy deszka volt alattam, a hullámok nem voltak akkorák, hogy ne lehetett kezelni őket. Következő sokk hatás, hogy a tó közepén szinte nullára leállt, kapkodtam a fejemet, hogy mi is történik, mintha kívülről néztem volna a saját vergődő rémálmomat. Aztán ismét jött a fejleszakítós pöff, azzal megint meg tudtam indulni. Visszafele egy kellemes mártózást követően, konstatáltam, hogy a titániumos aláöltöző egy zseniális dolog, a testem egyáltalán nem fázott. A kézfejem viszont annál jobban. Kellett volna egy kesztyű, mert pillanatok alatt szinte fogásképtelenre hűlt ki két kis praclim. Az agyamba tóduló vértől nem is fogtam fel ésszel a dolgokat, a végtagjaim tették maguktól a teendőjüket, miközben hiperventillált állapotban éppen kiszakadó tüdővel még több levegőhöz próbáltam jutni. Az elhatározás megszületett, pihennem kell, így azon voltam, hogy visszajussak a biztonságos partközelbe, ahol a derékig érő vízben fújhatok egyet. A leárnyékoló nád után kezdődtek a bajok. Befele libázva sikerült minden esési manővert korrigálnom, kifele ez már sajnos nem ment. A nulla szélben való egyensúlyvesztés következtében zuhantam háttal a vízbe. A vitorlát ugyan ellöktem magamtól, de feltehetően a kavargó pöfföcskék következtében a víz alól felbukkanva egy pörgő, felém zuhanó rigg képe sejlett fel utoljára előttem. Egy laza mozdulattal orrnyereggel tompítottam a vitorla intenzív vízbecsapódását, így sikeresen teszteltem a bum keménységét orral. Mintha baseball ütővel arcon csaptak volna... Az ütéstől okozott fájdalom érzékelésére sok időm nem volt. Köszönhető ez a vitorla által ismét víz alá került fejemnek, így a hideg víz hűtő hatása hamar érvényesült. A túlélő ösztön viszont maximális fájdalomcsillapító hatással bír, hiszen nem győztem levegő nélkül keresni a vitorla alóli kijutás lehetőségét. Ismét oxigéndús levegőt szívhattam. Óvatosan tapogattam a vízben úszva, milyen súlyos a sérülés. Fáj? Fáj. Eltört? Passz. Vérzek? Nem. Vérzek? Valami meleg folyik. Piros? Piros. Vérzek. Belülről vagy kívülről ömlik a vér? Nem sikerült megállapítanom. Ekkor idejét láttam partra navigálni magam. Újabb negyed órás kínlódás árán sikerült is. Nem volt kedvem pihenés után visszamenni, annyira nem éreztem ezt a napot. Hagytam veszni a lehetőséget. Duzzogva masíroztam vissza az autóhoz. Minél hamarabb száraz ruháimban szerettem volna érezni magam. Némi aggodalomra adott okot, hogy 3 felnőtt és 1 újszülött kullancsot sepertem le korábban a nadrágomról és cipőmről, miközben a dzsindzsásban belső terhektől szabadítottam meg magam, a maximális kikönnyítés érdekében. Tüzetesen átvizsgáltam a ruháimat, kullancs családnak újabb nyomaira nem bukkantam. Szárazon pakoltam vissza az autóba a kiszórt cuccokat, amikor hirtelen élelem szerű dolgokra bukkantam a táskában. Endru fahéjas csigája oly mértékű csábítással bírt, hogy nem bírtam féken tartani vágyamat, és a szörfözési élmény csalódottságát kénytelen voltam galád módon eltulajdonított boldogsághormon okozó tápanyaggal ellensúlyozni. Egy harapás csiga, majd letesz a platóra, egy vitorla visszapakolás, ismét egy hari csiga, árboc visszapakolás. Ekkor láttam meg messziről integetni Dugót, akivel egy számomra eddig nem ismert 10 hónapos labrador kutyus loholt. Odamentem, üdvözöltem, míg Pepsy kutya szabadon futkosott. Rövid eszmecsere után, Dugó ment szerelni, én meg vissza az autóhoz pakolni. Harapnék a csigából, melynek csak felét szándékoztam megenni, mégiscsak Endrué volt, de a csiga nincs meg. Elkezdtem kutakodni, hátha rápakoltam, csak nem vettem észre. Átkutattam a fél autót, a táskákat, de semmi. Körbenéztem, és ekkor hasított belém a gondolat. Odamentem Dugóhoz:
„Te, a kutyátok szokott lopni?”
„Csak azt szokott. Nagy tolvaj, a gyerekektől is elveszi a kaját.”
„Az jó, mert ezek szerint ellopta a csigámat”
Az élet- és kedvmentő fahéjas csigának is lába kélt, egy komisz éhenkórász fekete ördögnek köszönhetően. Endru első dolga a szörfözést követően a fahéjas csiga után való kutakodás. Hagytam kicsit keresgélni, mert nem tudtam, hogy adjam be neki a szomorú tényeket. 3 órával később ugyanez a fekete jószág (nem Endru neoprénben) egy zacskóval a szájában rohangált a kocsink körül. Elvettem tőle, természetesen fahéj nyomaira bukkantam... Míg Dugó szörfözött, a kutyának és családjának is egyre fogyott a türelme, hogy étlen-szomjan tikkadnak a parton ;). Vagyis csak a család... Felesége üzenetet hagyott nálunk, ha még itt leszünk, szóljunk Dugónak, hogy ő hazament, vitesse magát haza Backloopal. Aki ismeretes, két okból jön csak ki a vízből: mert besötétedik, vagy mert leáll a szél. Épp indultunk, mikor látom Dugót kijönni a vízből. Odamentem hozzá:
„Önnek egy új üzenete érkezett...”
„Itt hagytak, mi?”
„Itt.”
„Sebaj,volt már rosszabb”
A ruhái egy törölközővel a parton várták. Hazatelefonált a telefonomról. Hogy végül visszajöttek-e érte, nem tudjuk, mi elindultunk haza, de feltehetően megvárta Backloopot...
A Blue Lake Team, akik lassan megváltoztathatják nevüket Homeless Teamre, szép számmal képviseltették magukat, és gyögyörű manővereket sorakoztattak fel. Dude egészen Pestről jött el a Fertőig, hogy együtt csúszhassunk, sokat ugyan nem csúsztunk együtt, de apukája Tiramisuja némiképp pótolta az elveszett csigát.
Így alakult az első mártózás: orrbab@szósan, lopott csigával, ott hagyott férjjel.
