Vasárnap a Fertőn (2011.09.04). Az ország egész területén nem fújt szél, csak a Fertő tavon. Szokás szerint napokkal előtte nézegettük már, hogy mennyi marad a beígért szélből. Azért is volt most ez kiemelt jelentőségű, mert különleges emberek tervezték, hogy csatlakoznak hozzánk kiruccanásunkban. A szüleim, húgom, és a család első számú kedvence, Ricky kutya. Ricky bogárról annyit kell tudni, hogy akkora lelke és szíve van, hogy jó néhány ember megirigyelhetné, és tanulhatna tőle. Maga a megtestesült báj és kedvesség, zabálnivaló kisöreg. 12 éves fekete törpetacskó, ősz pofival, fiatalokat megszégyenítő virgoncsággal, de kellő óvatossággal elöregedett csontjai miatt. Minél öregebbé válik, annál huncutabb, szeret settenkedni, és meglógni az ember szeme elől, úgyhogy figyelni kell rá, mint egy gyerekre. Felkerekedett a család, és eljöttek Enduval és velem, megnézni végre élőben, hogy szörföznek a fiatalok. Mindig csak képeket láttak, videókat, élőben még nem szemlélték meg, mivel jár a szörfözés. Nem indultunk korán, mivel kettőre írt némi használható szelet, bár reggel az is kérdéses volt, hogy nagy vitorlára elég lesz-e. 10 után keltünk útra, hamar odaértünk, nem volt olyan eszeveszett forgalom, ami általában nehezíti a lejutást, és borzolja az amúgy is adrenalintól túlfűtött idegeket. Az út menti dülöngélő fákat, bokrokat figyelve jó előérzetünk támadt. Odaérve kipattantam a kocsiból és őrült módjára elkezdtem összeszerelni. Volt bennem egy nagy adag bizonyítási vágy, izgalom, hogy a családom élőben mozizik. Valamint ki kellett használni a tarajos vizet, nem lehetett tudni, meddig tart, mikor áll el a szelünk. Endru meg is jegyezte, nem látott még így vízre sietni. Összeraktam az 5.4-es vitorlámat, ügyelve arra, hogy a múltkori beállítások helyett a megszokott beállításaimat alkalmazzam. A gyököt előre tettem, ahogy szoktam, a bumot is feljebb raktam, emlékeztem, múltkor hol volt, ugyanis az árbocon lévő írás alapján tudom betájolni, melyik betűhöz teszem a bum csatját. A trapézkötelet egyelőre nem bántottam, az első kört tesztnek szántam, és az ott tapasztaltak alapján terveztem belőni. a 96 literre esett a választásom. Bár a 80 is elég alám, de azt nem is vittük magunkkal, nem fért be.
Endruval együtt gyalogoltunk be a vízben a szélsávig, a nádas mögül felbukkanó kis családnak integettünk (micsoda idill), majd vártuk a pöffünket. És jött… Csalóka volt a szél, nagyobbnak tűnt, mi ami valójában. Fater lelkesen kattogtatott újonnan vásárolt hiper-szuper fényképezőgépével. Nyilván nem tudta még, mire vállalkozott. Aki próbált már szörfösöket fotózni, ismeri, milyen nehéz elkapni a pillanatot, milyen gyorsan történik minden, és hacsak nem óriási teleobjektíves gépe van az embernek, nem érdemes a zoomot „túlerőltetni”, úgysem lesz belőle használható eredmény. Kivéve, ha állványod van… De nekünk nincs. Az első kör kicsit nehezen indult, de végül siklás volt a nádasig, meg vissza. Elsőre azt tapasztaltam, hogy a bumomat sikerült most túl magasra tenni, így azon mindenképpen módosítanom kellett, így kizúgtam majdnem a partig, hogy ezt megtehessem. Majd indulás vissza. A második kör után valahogy nem sikerült elindulnom, szenvedtem a vitorlával a vízben, Endru oda is jött, hogy minden rendben van-e. Ő volt a kabalám, mert amint odajött, egyből ment a dolog. Mivel nem volt totál brutál combos a szél, ezért úgy döntöttem, nem csak eldobom a vitorlát minden kör végén és indulok el a másik irányba wasserral, hanem megpróbálok megfordulni, max. esés lesz a vége, de akár össze is jöhet. A kis szeles fordulót próbálgattam, a sikló jibe elsőre túl nagy falatnak tűnt, bár egyszer majdnem összejött véletlenül. A múltkori gyakorlásnak annyi haszna volt, hogy addig már eljutottam, hogy az új irányba áll a deszka, megtörtént a lábtartás-csere, a vitorla még „kifordítva” van, és már csak át kell perdíteni. Még az is ment, hogy átlöktem/engedtem, hogy forduljon át, de ott nem tudtam elkapni, mindig ezen a ponton borultam bele. Mondjuk ez is nagy szó számomra, mert ez azt jelenti, innen már csak egy lépés, hogy meglegyen a forduló. Nyilván, mint minden, ez is jobban megy az egyik oldalra, bár a véletlen jibe a gyengébben fordulós oldalamon következett be. Az tök zsír érzés volt. Ride-oltam papucsban, egyszer csak valahogy elkezdtem fordulni, és tök szép ívet húztam. Nem sikerült beazonosítanom, mit csináltam pontosan, de valami olyasmit, hogy nyitottam a vitorlát, döntöttem be előre, közben még papucsban elkezdtem terhelni a deszka másik oldalát. Ezen összetett mozdulatsorozatnak köszönhetően elindítottam siklásban a fordulást, de mindettől úgy meglepődtem, és megijedtem, hogy inkább eldobtam magam. Amit utólag sajnálok, mert lehet, hogy összejött volna. A szél elkezdett kihagyós lenni, és voltak már olyan sávok, hogy csak épp át lehetett siklani, majd legyengült annyira, hogy már nem volt elég, hogy eljussak a következő szélsávig siklásban, és újra meg kellett siklatni a cuccot. Mindeközben fater elvileg készítette rólunk a képeket, videókat. Utólag szörnyülködött, mennyire nehéz a partról lekapni minket, kapásból, sokszor azt sem tudta, melyik vagyok én, messziről nem ismerte még fel a vitorlámat. Ezzel az elején mindenki így van, de majd belejön – feltéve, ha jön még velünk operatőrködni. Időközben kis család elment haza, mi még vízen voltunk, mert fekete kisördögünk nehezen bírja már a hőséget és a napfényt.
Arra jó volt ez a déli, hogy csusszanjunk egyet, de ki vagyok már éhezve egy jó kis hidegfrontra, amiben a 4.7-emmel meg a 80 literrel gangolhatok. Fel is vagyok háborodva, hogy nem nagyon látni az előrejelzésben semmit, amire lehetne alapozni, akár szabadság kivételével is. Mire eljönne a nap, elfogy onnan a szél. Szóval jó lenne, ha elkezdenénk közösen imádkozni Aioloszhoz, a szél istenéhez, hogy küldjön már egy péntektől vasárnapig tartó hidegfrontot. :)
