Forró, perzselő levegő csap az arcomba. Izzadságcseppek gördülnek végig a homlokomról indulva az arcomon, majd nyakamon eszeveszett tempót véve keresztül a mellkasomon, hogy eltűnjenek valahol a bikini felsőmben… mialatt térdelek a deszkám mellett és csavarozom be a szkegcsavart. A gyök már becsavarva, a vitorla indulásra készen

A vasárnapi déli szél sem enyhítette a hőséget. A beharangozott hideg front miatt lelkes strandolók lepték el Balaton térségét, hogy kihasználják a csodás időjárást. Nem volt ez másképp a vonyarci strandon sem. Épp ide mentünk le Endruval meg egyik szörfös barátjával. Nekem épp nem sok kedvem volt csúszni, valahogy nem voltam elragadtatva a spottól, a széltől, és a millió akadályozó fürdőzőtől. A meleg miatt a víz tele volt velük. És bár a kölcsönző mellett be lehetett menni, hamar a fürdőzők között találta magát az ember. Onnan meg kikecmeregni… Nem is mentem be, meglátogatott egy barátnőm, akit már több, mint fél éve nem láttam, vele beszélgettem, amíg a fiúk tesztelték a 12 csomósra előrejelzett szelet. Persze tudjuk, hogy a déliben nem lehet bízni, főleg a nyár közepén. Simán írja a guru a 12 csomót, és közben ülsz a parton, miközben a levelek meg sem moccannak. Kivételesen valami bejött belőle, de nem annyi, amennyit ígértek. Endru hetessel ment be, nekem ilyenkor az ötös elég. Úgy volt, hogy amíg barátnőzök, és ők szörföznek, készítek róluk pár képet. De mivel a part közelében olyan foscsi volt a szél, nem jöttek ki olyan távolságra, hogy érdemes legyen kattogtatnom. Nem tudom mennyit voltak bent, de azt mondták, csak jó messze van szörfözhető szél. Ez „remek” hír volt nekem, ennyire azért még nem vagyok magabiztos a kis deszkámmal, és lévén, hogy a nagynak már búcsút intettem, úgy voltam vele, inkább be sem megyek. Végül győzött a kis ördög. Miután kijöttek a fiúk, bemehettem a barátunk 115 literes deszkájával, hogy biztonságban érezzem magam. A terep hullámos, ráadásul ilyen idióta hullámok voltak, a partra kb. negyvenöt fokos szögben érkeztek. A szörfözhető irány is kb. hasonló volt. Nem nyerte el a tetszésemet ez az irány. Azért bementem, de több fenntartásom is volt a futammal. Először is, nem szeretek olyan helyen menni, amit nem ismerek. Nem érzem magam tőle biztonságban, nem tudom a határaimat, ezért inkább óvatos vagyok, és van bennem egy alap félelem, hogy nehogy történjen valami. Aztán nem ismertem a deszkát, megszoktam a sajátomat, így ez is okozott egy kis idegességet bennem. Úgy kezdődött a bemenetelem, hogy a 13-as számú piros vízibicikli azzal szórakozott, hogy ment 5 métert a hullámokkal szemben, majd hagyta, hogy egy hullám visszasodorja a „kiindulási” helyére. Mindezzel pont előttem szórakoztak, azon a nem túl nagy távon, ahol nincsenek pancsolók, és el lehet indulni. Vártam, vártam, hogy csak megunják, és alkalmam nyílik kihajózni a nyílt vízre. Nem nagyon unták meg. Valahogy elindultam, átverekedve magamat rajtuk. Azonnal megsiklottam, meglepően könnyű volt belelépni a papucsba, de nyilván egy idegen deszkát ki kell tapasztalni, így nem voltam teljesen ura a helyzetnek. Próbáltam élesen menni, kicsit szél felé, hogy ne sodródjak le. Nem mentem messze, gyorsan meg is fordultam, és jöttem vissza. Hát nem sikerült nem a strandolók közé érkeznem, ezért a második etapra megnehezítettem a saját helyzetem. Nem csak a sok hülye bámészkodó fürdőző miatt, akik azzal szórakoztak, hogy megérintsék a „deszkámat”, hanem mert oda nem is fújt be úgy a szél, hogy el tudjak indulni. Nem volt elég, hogy kiemeljen a vízből. Amikor jött végre egy pöff, két miss strand szépe a rózsaszín úszógumijukban csücsülve épp elém evezték hab testüket. Vártam, persze a pöfföm is elment, és mivel szinte lehorgonyoztak az indulási irányomba, megkértem őket kedvesen, illedelmesen, hogy ugyan tolják már arrébb a biciklit. Figyu! Arrébb mentek 2 métert. Vagy még annyit sem. Még mindig a kritikus zónában voltak. Nem baj, elindultam, és egyenesen az egyik barbie felé tartott a deszkám. Legszívesebben elütöttem volna, de ennél felelősségteljesebb vagyok, és leszálltam mielőtt bekövetkezett volna az ütközés. Annyi időm sem volt, hogy élesedjek, mert persze ők pont ott voltak, ami nekem háromnegyed. Na itt már kezdett elgőzölni az agyam. Ismét semmi pöff. Újabb várakozás következett. Mélyen magamban már ordítottam, és mindenkit elküldtem melegebb helyre, aki 20 méteres körzetben megközelített. Épp kezdtem feladni, amikor odajött Endru. Megnyugtatott, segített, és ismét elindultam. De már úgy felrántottam magam, hogy inkább fogtam magam és egy rövidke siklás után visszafordultam. Hogy ne kelljen annyit gyalogolni a vízben a cuccal, lavíroztam a strandolók között. Volt egy nagyon édes kisfiú. Ilyen tipikusan duci gyerek volt, az anyukájával volt bent a vízben. És ahogy közeledtem feléjük, elkezdett nekem kiabálni, hogy: Jól nyomod! Tyűűűű, de jól nyomod! Ezt kiabálta folyamatosan. Megköszöntem neki, és elmosolyodtam. Minden haragom, bosszúságom elszállt. Jó érzés volt, mert olyan őszinte csodálat volt a hangjában, hogy szinte láttam magam előtt, ahogy az első megtakarított zsebpénzéből az első dolga a szörfbérlés lesz ;). És mivel Vonyarcon van kölcsönző is, ez nem is olyan elképzelhetetlen teória. Nem volt kedvem ilyen szenvedős szörfözéshez. Nem éreztem magam komfortosan, a kölcsöndeszkát sem ismertem, és azért féltettem is, nehogy baja legyen, így ki is mentem a vízből. A srácok sem mentek vissza, a szél hektikussága miatt. Maradt a gyros-ozás, meg a  sörözés.

Időközben adtam nevet az új deszkámnak. Sokat gondolkodtam rajta, mi írná le legjobban a viselkedését. Végül a Pinguin mellett döntöttem. Olyan fürge, mint ahogy pingvinek úsznak a vízfelszín alatt, ki-ki ugrálva a víz fölé. Pont így megy az én deszkám. Áramvonalas, jól reagál a mozdulataimra, gyors, szóval imádnivaló, mint egy pingvin. Tudom, semmi értelme nevet adni neki, de nekem a kocsimnak is van neve, meg bizonyos szobanövényeknek is. Így személyesebbé válik a viszonyunk. Én és Pinguin együtt szeljük a habokat!