Érdekes hétvége van mögöttünk. Az időjárás hektikussága már-már csodálatra méltó. Ismét megerősítést nyertem, hogy az elemek hatalmát tisztelni kell! Péntek este deszkámat felpakolva Balaton felé vitt az utam. 5 körül indultam, az utcából kifordulva álltam a piros lámpánál, kedvenc  zenéimet dübörögtetve lehúzott ablakoknál, galambüzemmódban légynapszemcsiben nyomultam,amikor hirtelen a forró levegőt kellemes, hűs fuvallat lágyította meg. És egy pillanat alatt betört az estére „ígért” északnyugati szél. Jól esően fúj be az ablakon, hosszú fürtjeimet összeborzolva. Elindulva, magam mögött hagytam, leelőztem a szelet. Néha utolért, de én voltam a gyorsabb. Endrunál épp pakoltunk át az ő kocsijába este, nem sokkal érkezésem után, amikor beért a szellő. Egy pillanatra eljátszottunk a gondolattal, hogy le kéne menni tolni egyet, de kezdett sötétedni, mire leérünk és összeszerelünk, stb, az sok idő még, úgyhogy elvetettük az ötletet. Jött a villámlás, dörgés, majd a zuhé. Mindketten rosszul aludtunk. Bár én nem terveztem hidegben szörfözni, még sem tudtam kipihenni magam. Reggel szétcsúszva keltünk fel, és az eső továbbra is esett. Összekapartuk magunkat, és legurultunk déli partra. Buta hideg volt. Számomra nem is volt kérdés, hogy passzolok. Endru viszont elkezdett összeszerelni. Én jegesmedvére fagytam csak a szerelés alatt. Körbenéztem, kik vannak ott, és egy ismerős arc nézett rám egy kapucni alól szintén jegesmedve szindrómában szenvedve… Egy régi barátnőm volt az, tíz évvel azelőttről. A barátja kite-ozott, őt várta. Közben Endru menetkész volt. Amint bement, elkezdett esni az eső is, úgyhogy visszahúzódtam az autóba. Megvártam, amíg végez. Nem tudom mennyi idő múlva jött ki, talán egy-másfél óra lehetett. Hezitált, hogy visszamenjen-e még, de a zord idő elvette a lelkesedését. Így a nap hátralevő részét inkább a meleg szobában töltöttük.

Vasárnap napsütéses reggel virradt ránk. Mivel az előrejelzés keleti medencére írta a szelet, becéloztuk Fűzfőt. Akárhogy is van, ez a spot a szívem csücske. Bár pöffös a szél, és szélsávok vannak, mégis itt tanyáztam a legtöbbet eddigi „pályafutásom” során. És mivel idén még nem jártunk ott, hiányoztak már a lokálok. Megérkezésünkkor már néhány rider a vízen volt, sőt volt, aki már túl volt az első karikán. Az ismerős arcok és ismerős hangulat kellemes érzésekkel töltött el, az itt uralkodó beach hangulat semmihez sem fogható. A vízen a tarajokat vizsgálva erősen hezitáltam, pont határeset volt a kisebb vitorlára váltásban. Végül az 5.4-et tettem. És milyen jól döntöttem! Riggelés közben ismerős autó gurult be: Máté volt az. Ő is hezitált a 7.2 és 5.9 között. Utóbbira esett a választása, ami aggodalommal töltött el tekintve a köztünk uralkodó súlykülönbséget,  és a mindössz 0.5 nm méretkülönbséget. Összeakadtam  „csak”Lacival két csúszás közti kötelező cigiszünetében (korábban Laci bácsi néven emlegettem, de ezt szóvá tette, úgyhogy „csak” Lacira kereszteltem). Nem hazudtolta meg önmagát, egy nőnek mindig jól esik, ha bókolnak neki ;). Összeszerelve, beöltözve elmélázva néztem a vizet, a sok fehér taraj nem annyira tetszett. Végül rászántam magam, hogy bemenjek, megnézzem, hogy milyen. Ha nem akarok álldogálni a kis vitorlával, akkor be kell vállalnom egyre nagyobb szeleket a naggyal. Amíg bírom még tartani. Egyből elsiklottam a végtelenbe, ismét a kis hang megszólalt a fejemben: „Hogy fogsz visszajönni?”. Fél távnál inkább megfordultam, hogy ne legyen túl nagy baj, égés lenne az öböl másik oldaláról úszni, vagy menteni. De semmi probléma nem merült fel. Visszafele is sikerült siklanom, és a papucsolás is rutinosabban megy. Az ügyes oldalamra már teljes magabiztossággal siklok meg és lépek bele a papucsba. Visszafele még azért nehezebb, de csak annyi a titka, hogy kicsit tovább kell siklatnom a drágámat, mielőtt belépek, és akkor nem fordulok egyből szélbe. Ezt a kis fogást még Kristóf haveromtól tanultam, aki inkább beszerzőm, mindkét vitorlámat tőle szerváltam. Ezen kívül sok jó tanáccsal gazdagított, apró fogásokkal, amiket sikeresen átültettem a gyakorlatba. Ez is egy a sok közül. Vártam Mátét, hogy megjelenjen a vízfelszínen, de csak nem jött. Toltam, amíg bírtam első körben. Inkább kijövök mindig kicsit pihenni, hogy a második körben kiteljesedhessek. „Csak” Lacihoz libbentem oda, aki megkérdezte, mikor fejlődtem ennyit, mert tavaly még sokkal kevesebbet tudtam, és csak ámult, hogy siklok fel-le. És idén nem voltam annyit vízen, ami ezt indokolná. Elmondtam neki a titkomat: téli agybanszörfözés. ;) Dóri barátnőm kedvenc kifejezése! :) De ismételten jól esett a dicséret!

Aztán kiderült számomra, hogy Máté közben bejött 5.9-el, mert nem volt a parton, amikor én kijöttem. De hamarosan ő is megjelent átszerelni 7.2-re. Én fújtam egyet, magamba döntöttem fél liter vizet, és iszkoltam vissza a vízbe Endruval karöltve, nehogy elálljon vagy gyengüljön a szél, és akkor nagyon dühös lennék magamra. Ő azonnal ott hagyott. A második etapban elszállt minden bizonytalanságom, hittem magamban, nem paráztam attól, hogy nem fogok tudni esetleg visszajönni, és átadtam magam az érzésnek. Odapirítottam! ;) Igaz a nagy deszkám elég lomhának bizonyult a többiekhez képest, de nyilván ott hagynak 100 liter + 7 körüli vitorla kombinációval. Nekem így is elég gyors volt. De kezdem már nagyon érezni, hogy túl nagy alám. Épp siklottam egy erősebb szélrohamban, keményen kapaszkodva, amikor hallom, hogy jön egy versenyző valahol a hátam mögött. „Csak” Laci hangjáról beazonosítottam a szélsebes ridert: „Ez aaaaz, nyomjaaaaaad, ügyes vaaaagy!!!” Kiáltott oda. Tök jó volt így együtt tolni. Aztán pár körrel később egyszer csak Endru jött szembe, előkerült, élesedett vissza a kiindulási pontra, de szinte nem is láttam, hogy merre volt, olyan távol voltunk egymástól. Épp akkor kezdtem siklani, amikor egymás mellé értünk, ő is odakurjantotta a szokásosat :). Jól esik a törődés, hogy mindenki segít és bíztat, ez sokat lendít a hozzáállásomon. És a fejlődési mértékemen. Szörföztem, amíg a szél engedte, aztán hirtelen nagy visszaesés következett be, siklásnak vége, és visszacsorgás a partra. Tanulószélre fordult az idő. Egy hekkezés és egy Mátés átszerelés után Máté haverja, barátja, aki lány, csak azért nem írom, hogy barátnője, mert nem az, olyan értelemben, szóval Zita ideje jött el. Tavaly kezdett ismerkedni a szörfözéssel, szegénynek sikerült a nem túl sokadik alkalommal elég közelről bemutatni az orrát az árbocnak egy szerencsétlen véletlen során, melynek orrtörés lett a vége… Ennek ellenére ismét deszkára pattant. Máté 125 literes deszkáján és az 5.9-el nagyon ügyesen vette az akadályt, hisz tavaly még a 175 literes deszkával próbálkozott. Nagyon ügyes és tehetséges, lesz még belőle is girlrider! :) Amúgy meglepően sok női hobbysurfer képviseltette magát eme csodás napon, Zitával és velem együtt, ha jól számolom 5en voltunk, de lehet, hogy 6an. Hajrá csajok! Csak így tovább!!!