Néhány sorban beszámolok a külföldi túránkról. Ha Bora, akkor Isztria, ha Isztria, akkor Sztojan. Akkora mákunk volt, hogy felhívtuk 2 nappal a bora kezdete előtt, augusztus végén, hogy van-e nála hely. Mondtuk a végdátumot is, hogy meddig maradnánk, és pont arra az 5 napra volt a két fős apartmanja szabad. Vasárnap este megérkeztünk, az utolsó augusztusi napon. 4-5 napos brutál bora volt kilátásban, szemet gyönyörködtető előrejelzést hozott a guru.
1. nap:
Ha jól emlékszem délelőtt még esett, és vártuk, hogy elálljon. Délután mentünk át Pomerbe, mi nem Liznjanban megyünk, mert nem a hullámokra van szükségünk. Pomerben valamivel gyengébb a szél, mint Liziben, de nekünk tökéletes. A szűkös lehetőségek miatt mindenkinek egy deszka volt engedélyezve az autóba, így emiatt sem mehettünk Pomerbe, nálam a nagy deszka volt, a 86 liter, és Endrunál is. Az első napon röpködtem ezerrel, 3.2-t kellett szerelni, akkora szél volt, és még így is sokszor sokalltam vele, Endru sem szlalomozott, hanem 4.0-val ment, felváltva használtuk a deszkámat. Rajtunk kívül csak a kölcsönzős fiúk voltak a placcon.
2. nap
A stabilan, egész napra 21 csomós előrejelzett szélből vajon mi lett? NA vajon mi? Arra készültem, mint előző napon, ehhez képest eső és NULLA szél. Meg lehet nézni a statisztikát a gurun. Ilyen egyenletes előrejelzésre, ráadásul 21 csomóval sosem álltam még a parton nagyokat pillogva a kapucnim alatt, hogy esik az eső és zéró szél van. A pomeri kölcsönzős bandával legalább sikerült összebarátkozni. Mint elmesélték, azt hitték rám előző nap a vízen (kámzsába beöltözve), hogy egy szuperul szörföző gyerek vagyok. Endru meg ezek alapján pedomaci..., ha ezt a gondolatmenetet követjük. De mindegy. Álltunk a kölcsönzőben, és tejfölös pohárból vörösbort ittunk. Előkerült valahogy a pult alól. nem is értem hogyan... ;) Egyáltalán hogy kerülhetett oda? Azél több órás várakozás ellenére sem akart kerekedni. Az eső néha elállt, aztán újra ráeredt. Néha kaptak a fiúk 1-1 telefont, hogy mi van Liznjanban, de nagyjából ugyanaz volt, mint nálunk. A nullát kettővel szorozva is nulla az eredmény. Meguntuk. Elmentünk felderítő körútra abban a reményben, hogy talán van olyan spot a környéken, ahol legalább nagy vitorlára jó lehet valami. Persze a lelkem mélyén éreztem, hogy ez hiú ábránd, és csak önámítás. Viszont még mindig jobb volt jönni-menni spotról spotra, mint ülni és várni. Az a halálom. Elmentünk Premára, letettük kint a kocsit és besétáltunk: NULLA. Utána át Lizjnajnba: 1-eske, 2-eske. Voltak bent nagy vásznakkal álldogálók, akiknek elfogyott a türelme feltehetően, mertez már valamikor délután 3kor lehetett. Tettünk egy felfedező sétát a Lizivel szemben lévő kiugró félszigeten, sok mindenre nem volt jó.
3. nap
Ismét fújt. Örültünk. Elegendő volt nekem a 4,7-es vitorla. Azt is mindössze két kör erejéig volt alkalmam élvezni. A 3. indulásnál nem figyeltem, vagy lazáztam, már nem tudom. Csak azt, hogy az indulást követő néhány méteren még csak nem is siklás közben vagy megsiklás közeli állapotban, hanem csak úgy libázva, pöffre várva, valahogy esni kezdtem. De még az a koordinálható fajta, amikor beakasztva leteszem magam mellé a vitorlát, a bumon megtámaszkodva ki akadok, leszállok, és minden rendben. Na ez nem az az esés volt. Minden az előbbiek szerint alakult, azt kivéve, hogy a bumról lecsúszott a kezem, és itt nem igazán tudom, pontosan mi történt. Egyszer csak hiányzott a fél karom. Minden csupa vér volt. Most is lassan megy az írás, mert csak egy kézzel tudok pötyögni. Szerencsére a kölcsönzős fiúk elszorították a vérzést, amíg kiért a mentő, de eddigre már eszméletlen voltam. Na jó, persze nem ez történt, csak túl élénk a fantáziám. Tehát lecsúszott a kezem a bumról, a vitorlába, és éles fájdalom hasított a kézfejembe. Valahogy ököllel estem bele úgy, hogy a kisujjammal valami történt. Alig bírtam kivánszorogni, a tenger víz sem volt elég hűs, hogy perceken át ne érezzem az agyamat elöntő, bénító fájdalmat. Kimentem, és innentől videóztam, fotóztam Endrut. Aztán pár óra múlva visszamentem, nem bírtam a véremmel, de a fogással voltak gondjaim. Szörföztem, de csak lájtosan, és iszonyatos fájdalmak árán. Jobb kézzel szinte csak két ujjal, madárfogásban bírtam tartani a bumot. A wasserstart sem volt így egy egyszerűen végrehajtható manőver számomra. Nem ez volt életem nagy napja! Elkönyveltem, hogy az ízület kapott, pár hét alatt elmúlik. „Tudod mozgatni? Akkor nem tört el”. Hangzott Endru orvosi szakvéleménye. 2 héttel később még mindig gyötrelmek közepette tudtam csak mozgatni a duplájára dagadt kisujjamat. Krémek, borogatás, semmi nem segített. A hivatalos diagnózis megállapította, hogy a csontból letört egy darab. Ennyit a nem tört el elméletről. Kaptam egy csinos sínt 3 hétre, és búcsút mondhattam a szörfözésnek erre az időszakra. Pont az utolsó esélyek úsztak el az évet tekintve. A mai napig nem funkcionál tökéletesen, nem hajlik be teljesen, mint régen, és még fáj, ha erőltetve behajlítom. Viszont a bumot tudom vele fogni, az nem okoz fájdalmat, és ez a lényeg!!!! Volt még hátra egy ígéretes nap, ez jön most:
4. nap:
Az ígéretből megint csak ígéret maradt. Szél hiányában jobb híján maradt az alvás. Én a kocsiban horpasztottam, András a deszkazsákban a kocsi mellett. Legalább pihentünk egy jót. Aztán valamicske elkezdett élénkülni, de rám az ujj-helyzet miatt nem hatott motiválóan. Endru bement nagy cuccal, én hűségesen kattintgattam. Aztán, mivel csak noszogatott, hogy be kéne mennem, és még a cuccomat is összeszerelte, nem mintha máskor nem tette meg, ha nem sietett a vízbe, nem volt maradásom, bementem néhány körre az 5,3-mal. Nem voltak nagy menetek, nyögve-nyelősen ment csak a megsiklás, amolyan freestyle-os módjára a pöffökben. Nem élveztem különösebben, de valahogy kötelesség tudatból nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy nem szörfözök. Ha már ott voltam, fújt valami, muszáj volt na. Mindenki tudja, milyen az, amikor lóg a beled, vagy gyötör a láz, vagy lyukas a lábad a papucstól, de nem engedheted meg magadnak, hogy ne szörfözz. Mert utólag bánnád, hogy miylen egy hülye lúzer anyámasszony katonája voltam, pedig nem is volt akkora bajom. Ne ezt nem szabad csinálni! Akármennyire is nehéz, meg kell tudni állni. Mondom ezt én a fene nagy akaraterőmmel... A körülményeket mérlegelve, vésztervet felállítva, a lehetséges következményekkel számolva felelősségem teljes tudatában mentem be pár körre. Tényleg nem volt sok, csak amit a tisztesség megkívánt.
Ami Sztojan bácsit illeti: szinte minden nap leitatott. Egyik este kegyetlenül. Ja nem, az még délután volt, akkor kezdődött. „Gyere kislányom, igyál egy pálinkát”. Mindig engem célzott be, mert Endru volt, hogy még sofőrködés előtt állt, és amúgy sem szereti a pálinkát. Próbáltam ellenállni, ellenkezni, de olyan kedvesen kínált, a jó házigazda gondosságával, és az a csalfa mosoly és huncut tekintet.... Mit mondjak? Ellenállhatatlan. Mesélt régi időkről, hogy épült a ház, hogy lett nyaraló tulajdonos, hogy udvarolt anno a feleségének, vendégszereplésekről, családról, politikáról, az életről. Minden látogatásunkkor szóba kerül a nála megszálló magyar surf és kite vendégsereg, kis füzetéből visszamondja, ki mikor volt ott utoljára. Néha hiányol embereket, akik már évek óta nem voltak lent bora turizmuson, de akit ismerünk, mesélünk, kivel mi van.
Pénteki napon utaztunk haza, némi csalódottsággal a szívünkben. Ez már a 2. alkalom volt, hogy a bora csalódást okozott. Már ez sem a régi! Évekkel ezelőtt, ha egyenletes 21 csomót hozott a guru Liznjanban, azon gondolkodtál, nem lesz-e sok, és hogy fogsz ekkora szélben erőn túl teljesíteni. Most meg álltam a parton elképedve. De az is lehet, hogy a guru nem arégi, és nem a borával van a baj...
