Az ismételten nevezetes dátum szörf „karrierem” során 2011. május 14. Ismét szombat, ismét ragyogó napsütés, ismét déli szél. És ismét Fertő. Odafele a fákat figyelve kis aggodalom töltött el, hogy 4.7-et kell raknom, nagyon úgy tűnt, hogy ez egy combosabb déli szellő lesz. Vacilláltam is az összeszerelésnél, hogy nehogy besokalljak. Végül a már vízen lévő szörfösöket, a fodrokat és a fákat figyelembe véve az 5.4 mellett döntöttem. Endru is tétovázott, kétségei voltak, hogy sok lesz a szél a nagy vitorlára. De úgy voltam vele, ha sok, kijövök. Ha meg bent maradok, megment! Végülis ezért tartom ;). Nem ám, imádom!!! Szóval vízre szálltunk úgy 11 körül. Csak néhányan voltak még kint, ekkor kezdett gyűlni a nép. Egy tökéletes beachstarttal elindultam (némi vitorla állítgatás után), és mivel a szél pont határ eset volt a kis vitorlára való átszerelés mérlegelésénél, azonnal siklottam. Hipp-hopp beleálltam a papucsaimban, olyan könnyedén ment, hogy el sem akartam hinni, és a nádasnál tértem magamhoz. Vágtattam szelek szárnyán, és csak üvöltött a gondolat a fejembe: „ez kva jóóóó, de nem fogsz kijönni te idióta…” És elkezdtem magam győzködni, hogy csak így fejlődhetek, ha feszegetem a határaimat. Vérprofinak éreztem magam, legyorsultam mindenkit. Kívülről láttam magam, és büszkén vágattam. Először éreztem azt, hogy na végre, valahogy már tudok szörfözni. Ezt már kezdem szörfözésnek nevezni, nem egy magáról túl sokat képzelő vakmerő csaj kevesebb-sikeresebb próbálkozásainak. Ez nagyképűnek és rettentő egoistának fog hangzani, de menőnek éreztem magam, sőt sztárnak! A vizek sztár királylányának. Tudom, hogy rengeteg hiányosságom van, és sokat kell és szeretnék még tanulni, de abban az első siklásban ilyen érzések lettek úrrá rajtam. Hogy a parton nézelődők meglepődve konstatálják, hogy ez a pici lány hogy elhúzott. Hogy a szerelmem vajon látja-e, és büszke-e rám. Hogy ha itt lennének a szüleim, akiket próbáltam lecsábítani, mert még sosem láttak szörfözni, meglepődnének, hogy az ő „kicsi” lányuk hogy elhasított a messzeségbe. Aztán a háromból egyre jött szembe a válasz az első forduló után: „Ez az szívem, nyomjaaaad!!!” Ordított át Endru. És én nyomtam… Ha jól olvastam a szembe jövő arcokból, akkor elismerő, bíztató pillantásokat véltem felfedezni. A tavalyi kucséberes esős-kelős lányból valami szörfcsíra kezd növögetni. Ez két dolognak köszönhető: 1. a téli agyban szörfözésnek és vizualizálásnak, amiről már írtam. 2. Na ki tudja??? Senki? Semmi tipp? :D Akkor megmondom: egy tolvaj az oka. Aki ellopta a szívemet. ;) Igen, ömlengős hangulatban vagyok, de most ilyenem van, de kéretik nem átkapcsolni másik csatornára!  Szóval nélküle nem fejlődnék ilyen látványosan. A tanácsai, tanítgatásai, bíztatása, türelme nélkül (mert az kell hozzám) nem tartanék itt.

Na de vissza a szombathoz. Talán ha kicsit korábban vízre jutunk, lett volna pár hasonló full ride kör. De így azt hiszem a második kör után kezdett kihagyogatni. Mondjuk a megelőző állapotról csak annyit tudtunk a már szelet tesztelőktől, hogy kihagyós. Ez mondjuk az én szempontomból azt is jelentheti, hogy ilyen volt alapból, és át tudtam siklani az esetleges lyukakat, vagy olyan volt, amilyenné kezdett válni, hogy bent voltam. Sosem fogjuk megtudni! :D Pár kör után leszálltam a „lóról” kicsit meglengetni a karomat. Egy max. 10 perces pihenő után irány vissza, és határozott célom az volt, hogy végkimerülésig tolom. Nem jövök ki pihenni, és majd vissza, mert ki tudja meddig tart a szél. A gyanúm be is igazolódott, és jól döntöttem, hogy ezt a stratégiát választottam. Mivel, ahogy írtam, elkezdett kihagyogatni. Már csak egy-egy jól elkapott pöffel röpülhettem a nádasig. És ha szerencsém volt, vissza is. Ezerrel azon voltam, hogy gyakoroljam a megsiklatást, a papucsolást, és közben ismerkedjek a deszkám reakciójával különböző ingerek hatására ;). Terheltem hátul, elől, próbáltam, hogy kell vele élesedni. Még nem vagyok a teljes uralma a drágámnak, de egyre jobban összecsiszolódunk. Kifelé nehezebb dolgom volt, hiszen abba az irányba bénább vagyok, de ezen a téren is jelentős fejlődésen mentem át.  Azon egyszerű trükköt alkalmaztam, hogy kicsit tovább siklok papucsok nélkül, mielőtt belelépnék, mert mindig abba a hibába estem, hogy szélbe fordultam, és kiestem a siklásból. Teljesen máshogy terhelek a két oldalon, és nekem belülről úgy tűnik, máshogy hozom létre ugyanazt a dolgot. Nem estem egyet sem, a saját kis totyorgós fordulóim sikerültek. Volt néhány majdnem slajder helyzet, és épp csak meg tudtam fogni. Na jó, egy esést elkönyveltem. De az indulásnál történt, úgyhogy nem ér :P. Nem sikerült elindulnom, és visszaestem két lábban a derékig sem érő vízbe. A pech csak az volt, hogy iszonyat hülye kövek leledzenek a mélyben, ahol a riderek bemennek, és alapból is óvatosan kell lépdelni. Na sikerült megtalálnom egy ilyen iszonyat hülye sziklát. Majdnem megismételtem a mankóssá lebénult sarok sérüléses esetet, ami Velencén történt. Csak a szerencsének köszönhetem, hogy nem a sarkammal, hanem a talpam belső élével „kaptam” el a követ, de a fájdalom így is az agyamig hasított. Azonnal lesántultam. Kikecmeregtem a vízből, iszonyat pipa lettem. Lefeküdtem a fűbe, a lábamat feltettem egy padra, hogy ne bele, hanem kifele áramoljon a vér. Lüktetett benne a fájdalom, és azonnal belilult, szerencsére nem szakadt fel. Endru épp a kocsinál kereste a fényképezőgépet, hogy jön vissza fényképezni. Csak meditáltam, és dühöngtem. Felváltva. Közben Endrut szem elől tévesztettem, időközben kiment a félszigetre, hogy készítsen rólam pár képet. Felálltam, és úgy döntöttem, nem érdekel a fájdalom, a koncentráció majd eltereli a figyelmemet róla, de képeket akarok. Ritka lehetőség ez, hogy végre valaki lefényképez, neki kevés volt a szél, ezért nem küzdött inkább. Hát visszamentem. És nem éreztem a fájdalmat. Vagy jó órát bent lehettem, ha nem csal az időérzékem. A szélsávos helyeken jókat mentem, de már kb. 50-50% volt a ride-ácsorgási–ráta. Aztán amikor már full olyan kört mentem, ahol se befelé, se kifelé nem tudtam siklani, kijöttem. „Megfogyva bár, de törve nem” elvánszorogtunk a büfébe, toltunk egy szokásos sonkás melegszenya epres-aloés greentee-vel kombinációt, majd fetrengtünk kicsit az egyik padon, nevezhetjük levezető romantikázásnak is. Visszaolvasva, némi magyarázatra szorul, mert na nem úúúúgy fetrengtünk, csak letettük magunkat oda, és napzáró összegzést tartottunk, elemezve a harmatban még próbálkozó és reménykedő szörfösöket. Aztán gyors összepakolásba kezdtünk, mert a hátunk mögül galád módon támadtak a sötét erők, Darth Vaderrel az élen ;), magyarán jött a vihar. Csúnyácska fekete fátyol nyomult egyre közelebb hozzánk, majdnem behatolva a fenségterületünkre. De mi voltunk a gyorsabbak, no meg az okosabbak, és marcangoló kezei nem értek el bennünket. Így menekültünk meg.

Konklúzió: életem legnagyobb menete volt! Köszönet a képekért hűséges hősjelöltemnek, Endrunak! Közkívánatra egy feltöltve, hogy kicsit több kép legyen... ;)