Kedd: előrejelzés: brutál szél egész nap. Esővel kísérve. Be is jött. Egész délelőtt és kora délután esett. Aztán elállt. Infót szereztem a Velencei tóról, hogy milyenek a szélviszonyok. Pozitív megerősítést kaptam. Nem volt kec-mec. Szerencsére a cégnél van őrzött parkoló, így nem kell aggódnom, ha deszkával a tetőn érkezek, nem lopják le, ha baja esik, kamerán visszakereshető a ludas. Szóval reggel, készülve az esetlegesen szörfös időre, felpakolva jöttem. Időben félbehagytam a munkát ;), és go Velence. Ott is Velence-Velence volt a cél, mivel Gárdony számomra még túlzottan hullámos ÉNY-ban. Egy szörfös ismerősöm, TJ nem ígérte biztosan, hogy el tud szabadulni, de végül hívott, amikor még Budán jártam kifele a városból, hogy jön. Útban, az autópályán „kellemes” meglepetésben volt részem. Belső sávban előzve, mert hát sietni kellett, látom a visszapillantóban /igen, egy nő, aki használja a tükröket/ ;), hogy két autóval hátrébb szörfdeszka figyel a tetőcsomin. Nem láttam, milyen autó. Megelőzve az előttem szüttyögő családanyákat, lehúzódtam a külső sávba, látszódott, hogy mögöttem gyorsabban jönnek ők. A bal tükörbe figyeltem, ki közeledik, és amikor már realizáltam, hogy ismerős kék autó, és már a rendszám is olvasható volt, nem akartam hinni a szememnek. Tanítóm, szörfös pályámon elindítóm integetett át az ablakon. Más néven: ex. Itt kitérnék kicsit arra, hogy akkor hogy is kezdődött… Mármint a szörfözés :)! Áron már 10 éve szörfözött, amikor mi megismertük egymást. Az első közös nyaralás után, a másodikon nem akartam ülni a szeles tengerparton, rá várakozva. Szám, szemem telefújva homokkal, olvasni lehetetlenség a szélben, viszont meleged garantáltan nem volt még 40 fokban sem, leégni viszont annál könnyebb volt. Tehát olyan helyre mentünk, konkrétan Portugália, Sagres, ahol én is tudtam addig bohóckodni egy nagy tepsin gyerek riggel, amíg ő bent tolta. Végeredmény az lett, hogy nekem állt a széljárás, én többet szörföztem, mint ő. Arra a nyárra ennyi jutott a szörfös élményekből. Következő nyár előtt, tavasszal szétmentünk. Kitaláltam, hogy akkor sem hagyom annyiban, beruházok egy cuccba. Segített használtan beszerezni a dolgok nagy részét, és nagyon jó darabokat fogtam ki. (Természetesen senki nem hitt bennem. Mindenki meg volt róla győződve, hogy miatta csinálom, és csak imponálni akarok neki, legfőképp az ő ismertségi köre... De én hittem magamban, megéreztem a szörfözés ízét, és borzasztó kíváncsi voltam, mi a következő szint, mi jön ezután!) Vitorlázatom volt, a deszka viszont nehezebb kérdésnek bizonyult. Egész nyáron saját riggel szörföztem néhány alkalommal Máté haverom deszkáját használva, miközben folyamatosan bújtam a windsurfing apróját. Augusztust írtunk már, két héttel Görögországba indulva még nem volt deszkám. Akkor sikerült megvenni az én kis sárga Tankeremet. Mivel érdesítésre leadtam Kucséber mesterhez, nem volt lehetőségem itthon kipróbálni. Tengeren szálltunk először vízre, én és a sárga Tank ;). Már akkor is jól ment az együttműködés. Ami annyit tesz, hogy őstehetség vagyok egy 75 széles darálógépen. Hazatérve Parosról háromszor álltam még vízen szeptemberben. Egyszer Fűzfőn, egyszer Fertőn, egyszer Gárdonyban. Fűzfőn sikerült megsiklanom életemben először komolyabban trapézolva, előtte Máté deszkájával volt siklás közeli élményem, de akkor még karból szörföztem. Gárdonyban elég sikertelenül zártam a szezont, sok volt a vitorla arra a szélre. Tehát epedve vártam az idei évet, amikor nem függök már senkitől, oda megyek, ahova akarok. Megvettem a kisvitorlámat, hogy erősebb szelekre is rá tudjak menni. És most itt tartunk, írom a beszámolókat a kalandjaimról. Az én baráti társaságomból kapom a szkeptikusok utólagos bocsánatkérését, azaz, hogy nem hittek nekem. Tévedni emberi dolog!
Tehát nosztalgiázásból felocsúdva: zúgok az M7-en, átintegetés után telefonon a türelmes oktatónak nem mondható „tanárom” hívott. Merre tartok? Ők Zamárdiba mentek. Elcsevegtünk szörfözésről. Kifejtette nem épp pozitív véleményét a Velencei tóról. Részben egyet is értettem az érvekkel, mert nekem is a Balaton a szívem csücske, viszont mindenkinek vannak korlátai. Nekem konkrétan az emelkedő benzinárak szabnak határt. Így a mai napra Velence volt az úticél. Másnapra amúgy is szabadságot vettem ki, hogy egész nap csúszhassak, bemelegítésnek elég volt Velence. Megérkezve ismételten nem volt reményteljes a látvány. Gyors szerelés. Nagy vitorla. TJ-nek jeleztem, hogy én vízre szállok, ő úton volt. A csúszda és a kötélpálya mellett mentem be, van jó kis bejáró. A szél iránya pont jó volt, az ÉNY-i parttal párhuzamosan fúj, így be-ki lehet(ne) vágatni. Az egészből annyi lett, hogy kétszer sikerült megsiklatnom a Tankot, magyarán pöffvadászat volt a játék neve. Ennyi elég is volt a szélnek, ugyanis fogta magát és kezdett elállni. Siklásra esélyem sem volt innentől. Egy 10 percet sikerült elcsípnem, aztán csá. Reménykedve túráztam még pár kört, de minek? TJ ekkor érkezett, és elég nagy szomorúsággal töltötte el a helyzet állása. Azért összeszerelt. Mondtam neki, hogy ezért a semmiért felesleges összevizezni a cuccát. Nem is vizezte be, ugyanis megtette helyette az eső. Elkezdett esni. Neki álltunk vizesen elpakolni a felszerelést. Átöltözni sem volt kedvem, úgyhogy szörfruhában és cipőben vezettem vissza Pestre. Újabb tanulságot vontam le: Velence-Velence sem az én pályám. Nem tetszik, mert a kötélpálya rossz helyen van
