Szombat reggelre virradóan, amint felpattant a szemhéjam, semmi más nem járt az eszemben, csak hogy kimenjek a partra, és megnézzem a szelet. Az üdülőnek saját közvetlen balatonpartja van, ezért elég volt csak kisétálnom a stégre. Szélhelyzet aggasztó, mondhatni, zéró. De a kitelepített padon jó volt üldögélve elmerengni az ébredező tó látványában. A túlpart közelében vitorlások csoportosultak, biztos oktatás volt. A nap már reggel is erős volt. Egy horgász állt a vízben, azon merengtem, hogy vajon egész éjszaka ott állt, mert késő este is láttam, vagy már megint ott állt. Az utóbbi esetről győztem meg magam. Lehangolt, hogy nem fúj semmi. Visszatérve a szobába csekkoltam a gurut, hát nem hozott ő sem nagy lázba. Az előző napi egész napos tíz csomós szelet délután néhány órára redukálta, ami számomra azt a jelentést hordozta, hogy nem fog itt fújni semmi. Nem is kellett sietni a strandra. Dél körül épp lángos ebédet akartunk tartani, amikor megmozdultak a fák. Nem csak lengedeztek a levelek, hanem komolyan megmozdultak. Egyik pillanatról a másikra befújt. Ahhoz még nem volt elég, hogy érdemes legyen bemenni, vagyis sikláshoz kevés lett volna. Ezért a tervezett lángost rekord sebességgel toltam magamba, hogy aztán elkezdhessek szerelni. A hangulatom a fák megrázkódására egyszeriben megváltozott. Úgy fogalmaznám, hogy onnantól nem lehetett velem bírni, nem lehetett hozzám szólni. Nem hiszem, hogy a szörfösöknek kell magyaráznom ezt az állapotot. Szurkoltam, hogy erősödjön még, legyen elég szél sikláshoz. Hezitáltam, hogy felvegyem-e a shorty-mat, mert amúgy is meleg volt, és rájön még pluszban a mentőmellény meg a trapéz. Arról nem is beszélve, hogy előző nap is kora este ellenére rövidujjúsra, rövidnacisra barnultam a shorty miatt, és utálom a csíkokat. Végül úgy döntöttem, felveszem, hiszem a sérülésektől is vég, ahogy ezt Egyiptomban meg is tanultam. Nem akartam esetlegesen esélyt adni egy újabb heg keletkezésének. Így is van már elég, és utálom is, hogy elcsúfítják a szép, selymes bőrömet ;). (Ez volt itt a HP rész) A szél némiképp erősödött, úgyhogy egy óra, fél kettő magasságában bementem. Útravalóként csak annyit kaptam:

-          Menj, szörfözz, utána jobb lesz mindenkinek!

Ezalatt azt kell érteni, hogy utána ismét lehet velem beszélni, megnyugszok, visszatérek a földre, elszáll a köd az agyamból. De felfoghatjuk úgy is, hogy a hajósoknak nem kell egy vakmerő szörfös csajt kerülgetniük. Bár az arrogáns viselkedésükből ítélve mindegy, hogy épp nekem lenne elsőbbségem vagy nem, simán átmennének rajtam. Nem tudom, más hogy van ezzel, de én ezt tapasztaltam. Ezért inkább mindig elengedem, vagy messziről elkerülöm őket. Sajnálnám betörni a hajójuk orrát a bika tankeremmel :P Ismételten meglepődést tapasztaltam, hogy 5.4-el siklottam. Nem tudom pontosan megítélni, mekkora lehetett a szél, de nem volt olyan erős. A víz enyhén tarajosodott, remek tippelési készségemmel maximum 10 csomót saccolok. Ez viszont iszonyat jó hír számomra, mert eddig meg voltam győződve, hogy 11-12 csomó alatt nem érdemes számolnom a széllel. De úgy tűnik, nekem ennyi is elég már a sikláshoz. Nem pöffvadászat volt, hanem kényelmes megsiklás, erőlködés nélkül. Szárnyaltam! Végtelen boldogságot és szabadságot éreztem. A keletkező hullámokon való pattogás már nem okozott gondot, mint korábban. Mert azért volt, hogy zavart. Kényelmesen hátradőltem és mérsékelt, uralható sebességgel siklottam. Elgondolkodtam, hogy átzúzzak a túlpartra, és utólag átgondolva simán képes is lettem volna rá, csak nem akartam kockáztatni, hogy mondjuk eláll a szél. Mindig újabb frenetikus élményekkel gazdagodok. Most épp ismét megállapítottam, hogy életem siklását hajtottam végre. Persze, amíg nem lesz annyi rutinom, hogy a siklás és a papucsban állás már ujjgyakorlatnak minősül, addig minden újabb siklás életem siklása lesz. Na jó, biztos nem, de van egy olyan érzésem, lesz mér egy-kettő, amire ezt fogom mondani. Hosszúakat vágattam ki és be. Kifele jönni valahogy sokkal jobb volt, biztos az ügyes oldalam miatt ;). Illetve valószínűleg azért is, mert kifele valahogy mindig biztonságosabbnak érzem a dolgot. A fűzfői incidens mély nyomot hagyott, ezért minden alkalommal újra és újra legyőzőm magam. Szokás szerint másfél órát voltam bent körülbelül, óriásiakat mentem, hihetetlenül élveztem az egészet. Kifele jövet gyakorolgattam a perdülést, mert idén azt is el kell sajátítanom. Egyelőre még elég szögletesen megy, valaki megtaníthatná szabályosan. Mert hiába néztem meg már róla egy csomó videót, és szuggeráltam az agyamba milliószor leírások és képek alapján, kellene szakszerű instrukció és kritika. Mit csinálok rosszul, mik a finom fogások, melyik ponton mire kell figyelni… lényegében meg tudtam úgy fordulni perdülve többször, hogy nem estem bele, csak lassan. Akkor jöttem ki, amikor elkezdtem esni. A jel, hogy fáradok. Valójában még egy dolgot megfigyeltem. Egy óra után elkezdem elveszíteni az egyensúlyt. Olyan érzés, mint a tengeri betegség. A száguldástól és a vízen pattogástól a testem egy idő után kezd labilissá válni, mintha szédülnék. Szörfözés után a parton, és este is vagyok úgy, hogy behunyt szemmel feküdve, mintha hullámozna alattam a föld és az ágy. Nem vagyok benne biztos, hogy ez normális! ;) Miután kijöttem, még körülbelül negyed óráig fújt a szél, aztán elcsendesedett. Még a széljárás is hozzám igazodik :P. Megszáradt a vitorla, és el is pakoltam, ne zabálja az UV. Jöhetett a pihentető napozás…