Ismét több napos hidegfront ütött be vasárnap, ami élénk széllel jár. Nagy bánatunkra sok esőt is jósoltak hozzá. Azért én bizakodtam. Vasárnap, útban hazafele az M1-en, Komárom és Győr között iszonyatos vihar kapott el. A deszka a tetőn figyelt, zsák nélkül. A látótávolság számomra a nullához konvergált. Az ablaktörlő a maximumon ment, de így is olyan volt, mintha valaki egy slaggal locsolta volna a szélvédőt. Lelassítottam előbb 80-ra, majd 60-ra. A lelkes versenyzők, donorjelöltek sorra zúgtak el mellettem, de én nem akartam kockáztatni. Aztán, amikor elkezdett jég is hullani, úgy döntöttem, leállok a leállósávban, mint ahogy többen is tették, amikor belepillantottam a tükörbe. Szerencsére csak pár pillanatig tartott, de aggódtam, hogy nehogy sérüljön a deszka, vagy a kocsi. Szerencsére nem lett egyiknek sem baja. Mire hazaértem, kezdett kisütni a nap. Győrben semmi jele nem volt annak, hogy pár kilométerrel arrébb milyen állapotok uralkodtak. Leszedtem a deszkát a tetőről, és beraktam a tárolóba. Azonnal a széljelentéseket kezdtem el bújni, hogy másnap mi várható. Volt egy olyan sanda érzésem, hogy a Fertőn nem fog esni. De lesz szél. Az esti álláspont 12-13 csomó volt, a másnap reggeli pedig az, hogy csak 11 órakor fog fújni a 12 csomó, utána fokozatosan gyengül. Való igaz az, amit egy barátom mondott, hogy a windguru sorozatosan alábecsüli a északi, észak-nyugati szeleket. Másnap reggel nyolc körül felkeltem, csináltam magamnak bundás kenyeret teával (imádom!), összepakoltam némi gyorsan felszívódó energiaforrást: főtt tojás, banán. Persze a tojás mellé kenyeret és zöldségeket is tettem el… És útnak indultam Fertő tóra. Látható volt, hogy szél az fúj. Még a nap is előkukkantott hébe-hóba útközben. Kicsit késésben voltam, anyámnak kellett a kocsim. Már otthon felöltöztem michelin-babának, hogy ott ne kelljen a beöltözéssel bajlódni. Rengeteg barom állat szabadult ki az utakra. Kifogtam az összes traktort, a 80 és a halál közti nagyapót, akik a 700 méteres utat mínusz 30-al teszik meg, a „kényelmesen autózunk, mert ráérünk, de előzni nem engedünk, mert mit képzelsz, hogy meg akarsz előzni” sofőröket a rozsdás szuzukijukkal ;). Végre ott voltam. De az a látvány, ami fogadott nem éppen az előrejelzésnek volt megfelelő. Ha tippelnem kéne, akkor 15 csomó. És bent fújt, nagyon-nagyon. Rajtam kívül nem volt ott más, ami aggodalommal töltött el. Kint álltam meg a szörfös helyen, aztán útban a mosdó fele találtam egy rajtam kívüli másik elvetemült alakot. :P Ő bent szerelt a strandon, úgyhogy csatlakoztam hozzá. Gondoltam, de jó, lesz, aki kiment majd! ;). De kiderült, hogy ő nem szörfözik még olyan régóta, és nem is megy ki az öbölből. Összeállítottam a rigget, és kis félsszel bementem. A meglepetések sorra értek. A vitorlám beállításai cseppet sem voltak olyan jók, mint szoktak. Nem tudom, miért, de valahogy nem sikerült. Lejjebb téptem a vitorlát, állítottam a trapézkötélen, a gyökön, így valamelyest javult a helyzet, de akkor sem éreztem a megszokott komfortot. A szélről pedig ne is beszéljünk. Ilyen katasztrófális szelet én még eddig nem láttam. Az öbölben a strandon part felől fújt, elfújó szél volt. Alig bírtam kivergődni a nyílt vízre – én csak így hívom a nádas utáni terepet. Ott továbbra is érvényesült az elfújó szél, aminek az lett az eredménye, hogy szembe haladtam a part felől nézve az oldalról jövő hullámokkal. Érted??? Hullámokkal szembeeeee... Amikor is mintha falnak ütköztem volna, és érvényesülni kezdett az a szél, ami a hullámokat okozta. De az sem volt egyértelmű, mert egyszerűen mindig más irányba haladtam a deszkával. Persze rengeteget borultam, lefárasztott a vitorla kihúzogatása, és egyre idegesebb lettem, hogy nem megy a dolog. A szél össze-vissza forgott, nem bírtam vele. A szelek harcának lehettünk tanúi, ugyanis olyan érzésem volt, mintha küzdött volna egymással két, egymásra merőleges szél. A messzi nádasig nem kockáztattam elmenni, így is voltak olyan pillanatok, amikor majdnem feladtam, és nekiálltam inkább úszni. Próbálom kihúzni a vitorlát, és a deszka mindig más irányba állt be, a szél pedig folyton visszacsapta a rigget a vízre, és nyomta le. Azt mondanom sem kell, hogy mind emellé természetesen „kellemes” pöffök is társultak. A szél széllökések sorozatából állt. Cseppet sem hasonlított ahhoz, ami pünkösdkor fújt. Gyűlölöm az erőteljes pöfföket! Nem is értem a profibb szörfösöket, hogy lehet megtanulni ilyen szélben is szörfözni! Persze biztos a rutin, meg az évek, de számomra ez most olyan kilátástalannak tűnik. Kb. két órát küzdöttem a szél ellen (sajnos ezt kell mondanom, hogy ellene, mert alapvetően azt vallom, hogy a szél a barátom, de most olyan volt, mintha az ellenségem lenne). Alig bírtam kijutni a partra, már nagyon elegem volt. Gondoltam, várok egy órát, pihenek, eszem, aztán ismét felveszem a kesztyűt, de végül úgy döntöttem, nem megyek vissza. A szél erősödött, nem akartam megreszkírozni egy párszáz méteres hullámokban való úszótanfolyamot :D. A srác, aki ott volt is szidta a szelet, éreztük, nem az igazi. Ráadásul egyértelműen éreztem megint, hogy jobb lenne egy kisebb deszka, mert, ahogy mentem a hullámok ellen, ismét, mint egy tankhajó hánykódtam a vízen. Bármennyire is szerettem volna én győzni, és bebizonyítani, hogy képes vagyok egy messzi nádasig tartó siklásra, a belső hang azt súgta, ne menjek. És erre a hangra hallgatni kell! Mint ahogy akkor is ki kell menni – legalábbis nekem -, amikor azt mondod magadnak: na jó, csak még egy kört megyek. Persze ez az a helyzet, amikor sosem tudod meg, hogy jól döntöttél-e, de amikor már el kell azon gondolkodni, ha bemegyek, baj lehet, akkor azt hiszem, akárhogy is nézzük, ez csak jó döntés lehet! :)
