Utoljára szeptemberben voltam Balatonfűzfőn. Már hiányzott, nagyon jókat csúsztam itt. Most csajos "bulit" szerveztem. A három grácia együtt nekiindult Bp-ről. Mivel nálam a kocsiban ott volt a cucc is, ezért csak egy ember fért be hozzám, és ő a lakótársam Jasmin volt. Ez persze csak egy becenév, azért volt szükséges, hogy kitaláljunk valamit, mert mindhárman nikik vagyunk, így ha az egyik azt mondta: Niki, figyelj csak!, a másik kettő felkapta a fejét. Ezért ő Jasmin lett. Jas nem szörfözik - még. De mellettem tutira fog. A másik Nikit a SPORT miatt ismertem meg nem olyan rég. Lesz egy közös "ügyünk", de erről később... Tehát a szörfös Niki, jövőben Nike, külön kocsival jött, és útitársként jött vele Jazz, a jól tartott labrador. Én pedig egyelőre Nici néven futok, de próbáltuk az Arielt is (imádom a Kis hableányt, nem tehetek róla), de arra nem hallgattam. Nekem reggel kellett vennem még egy mentőmellényt, mert Balcsin kötelező a viselete, így beugrottunk Érdre. Megvettem ugyan a szükséges holmit, de én olyat szerettem volna, amin van síp is, de az idei modellek, amiken már van, még nem érkeztek meg. Kénytelen voltam beérni a síp nélkülivel...
Tehát lent találkoztunk a fűzfői szörf beachen ;). Meglepő módon rajtam kívül csak két szörfös volt. Ragyogó napsütés, élénkülő szél. A víz tajtékos kezdett már lenni. Felvetődött a kérdés: melyik vitorla: 5.4 vagy 4.7. A kisebb mellett döntöttem több okból is: délutánra erősödést mondott, és mivel akkor vettem, ki akartam próbálni. Na ebből nem lett hiány...
Elkezdtem riggelni, mindkét csaj tök izgatott volt: Nike azért, mert ismét szörfcuccot látott, és kapcsolatba kerülhetett vele, Jasmin pedig azért, mert még nem látott ilyet. Segítettek a vitorlát összeállítani, mert nem volt egyszerű. Nehéz volt az árbócot beletolni és a bumnál meghúzni a kötelet. Előzőleg a hosszabítómban lévő kötél le lett rövidítve, mert kezdett egy helyen szakadni, ezért az is nehézségeket okozott, hogy letépjem a vitorlát. Nike folyamatosan dokumentált a fényképezőgépével, amiből a mai napig nem kaptam képeket... Tehát beöltöztem, ahogy kell, és akkor neki vágtam. A csajok a partról figyeltek. Azért szeretem a fűzfői öblöt, mert az ÉNY-i szél oldalról fúj be, és át lehet szelni az egészet kilómétereken keresztül. Először totál béna voltam, folyton leestem, mert a part közelében nem fújt be a szél. És kitapasztaltam, hogy a bumot nem tettem elég magasra, így állítanom kellett a cuccon. Miután minden klappolt, elindultam. Trapéz beakaszt és lehet tapasztalni a nagyobb szélben a kisvitorlát. Mivel folyamatosan nem tudok siklani, ezért azt kezdtem el gyakorolni, hogy milyen amikor megsiklik a szörf, milyen a viselkedése a deszkának, a vitorla mire hogy reagál. Hát nem mondom, hogy nem voltak nagy pereceléseim. Próbáltam figyelni a pöffökre, de volt, hogy úgy elkapott, hogy nem bírtam tartani a vitorlát. Ekkor következtek be azok a nagy esések, amikor beakasztott trapézzal beránt a vízbe, és mintha betonba vágódnék, megállít a vízfelszín. Durva, de ez ezzel jár. Az egyik ilyen esés előtt volt egy pillanat, amikor úgy tűnt, megfogtam, aztán éreztem, nem fogom tudni megtartani, és hangosan kimondtam magamnak: ebből perec lesz! És bumm. Becsapódtam. Majd felbukkantam a 8 fokos vízből, mely szépen csorgott be a ruhába végig a hátamon, és hangosan nevettem saját magamon. Nem féltem az esésektől, mert csak így lehet fejlődni, így lehet tanulni.
A szél nagyon erősen fújt, kezdett sok lenni a 4.7, én pedig egy, másfél óra után már kezdtem kifáradni. Kimenetel előtt úgy döntöttem, megyek még egy rövidet. Nem kellett volna. A szél túl sok volt már nekem. Elejtettem a vitrolát, és nem tudtam kihúzni a vízből. Mindenem remegett, elfogytam. Odajött az egyik szörfös, akit mint utólag megtudtam a barátnőim rám állítottak, hogy figyeljen rám. Megkérdezte, hogy minden rendben van-e. Ekkor az öböl másik felén voltam. Mondtam, minden oké, és ekkor még sikerült kihúznom a vitrolát. El is indultam, és eljutottam nagyjából 2/3 távig, amikor ismét beejtettem. Itt fogytam el végleg. Próbálkoztam, de olyannyira kifárasztottam magam, hogy a vitorlát már megmozdítani sem bírtam. Odajött megint a srác, és mondtam, hogy nem tudok kimenni. Próbált instrukciókat adni, hogy csináljam, de nem ment. Kicsit távolabb voltak kis vitorlások motorcsónakos kísérettel, azt mondta odamegy.
- Ne aggódj, minden rendben lesz - mondta.
- Úgy nézek ki, mint aki aggódik? - kérdeztem a deszkán ücsörögve.
- Pihenj, ne próbálkozz, még jobban elfáradsz, jövök vissza.
Én üldögéltem a citromsárga tankeremen, és néztem, hova megy. Nem féltem egy cseppet sem. Amíg világos van, és látok magamon kívül bármilyen járművön a vízen élő emberi lényt, addig baj nem lehet. Csak kezdtem egyre jobban fázni, és a nap is elment. A csónak egyre távolodott, láttam, hogy nem éri utol. Visszajött, és mondta, hogy nem sikerült. Törtük a fejünket, hogy juthatnék ki. Javasoltam próbáljon meg kivontatni. És azt is javasoltam, hogy az én cuccommal próbálja, és meg ráfekszem az övére, az én deszkám nagyobb, azon biztonságosabban tud állni. Áthasaltam a deszkája orrán, a lábamat beakasztottam a vitorlájába, belekapaszkodtam a deszkám papucsába, és elindultunk. Szépen lassan haladtunk, és aztán kicsúszott a kezem. Úgy át voltam már fagyva, hogy fogni alig bírtam vele. Kitaláltuk, hogy átfűzzük a trapézomat a papucson, így kisebb erővel kell kapaszkodnom. Ez bevált. Miután ismét irányba álltunk, elundultunk. Az irány mindegy volt, csak a part felé. Közben folyamatosan kommunikált velem, beszéltetett, hogy ne a hideg vízre figyeljek. Kiértünk. A nádas velünk szemben figyelt. A strand és a szörfkijárat kicsit arréb volt, ezért kitalálta, hogy a nádas mellett a vízben menjünk vissza a strandra, mert itt elég nehéz kijutni és a cuccot is valahogy vissza kell juttatni. A cuccot magam után vonszolva nádcsonkokon át sajnos keletkezett pár sérülés az új vitorlámon. De ott akkor nem érdekelt, csak kijussak a vízből. Aztán nem tudtunk átjutni a strandra, mert a víz bemélyült, úszva meg elég nehéz lett volna, és nem is lettem volna rá képes. Így találtunk egy kis csapást a nádason át, ami a sínekhez vitt ki, a sín túloldalán pedig házak voltak. Pont ahol kijöttünk voltak a kertben és kértük, engedjék meg, hogy a kerten át átjussunk az utcára a cuccal. Onnan elgyalogolok a kocsihoz és azzal visszajövök a cuccért. Olyan rendesek voltak, hogy addig a kertben hagyhattam a felszerelésemet. Úgy néztem ki, mint egy búvár, csak a békatalpak hiányoztak a lábamról. Az emberek furán néztek, hogy mit sétálok én a betonon szörfruhában.
A csajok halálra aggódták magukat, totál ki voltak akadva a tehetetlenségtől. Már el akartak kötni egy vízibiciklit a partról, hogy bejöjjenek értem. Csak azt látták, hogy nincs fent a vitorla, és nem haladok. Bent vagyok a tó közepén. Elmentünk a cuccért, leszereltem, majd visszamentünk a szörfbeachre. Megköszöntem a bátor hősnek, hogy kimentett. Bár volt olyan felvetése is, hogy lehet bent kell hagynom a vitorlát, ez annyira nem tetszett, de végül nagyon jól megoldotta a dolgott: felelőtlenül hideg vízben szörföző rutintalan csaj megmentéséből jelesre vizsgázott :)
Kicsit még üldögéltünk a stégen, majd átautóztunk Balatonvilágosra. Úgyis útba esett hazafelé, így megmutattam a csajoknak a kedvenc partszakaszomat. De most nem volt olyan békés, mint nyáron. Nagy hullámok nyaldosták a partot, ijesztő volt. Ekkor realizáltam, hogy ekkora szélben vesztem majdnem bent. A csajszik azon kezdtek el agyalni, milyen cuccot vigyek magammal be szörfözni, ha baj van, jelezni tudjak. Mondtam, hogy kellett volna az a síp!!! ;) Eddig mondjuk sosem kerültem még bajba, de ez most engem is megrémített kicsit. Az eset után, ahogy teltek a napok, nem is kicsit. Eléggé beparáztam, így gyorsan vissza kellett valamikor állnom a deszkára...
