Egy új spot került felfedezésre. A vasárnapra ígért déli szélnek ilyen ínséges időkben nem lehetett ellenállni. A Fertő-tó bíztatónak festett – nagyvitorlára. A hínaras Rákos viszont lelombozóan hatott gondolati szinten. Nem volt mit tenni, be kellett venni Weident. Weiden am See-ről már több ridertől hallottam dicshimnuszokat zengeni déli szél esetén. Az új osztrák barátnőm is, akivel Podoban ismerkedtem meg a szezon elején, elismerően nyilatkozott róla, én meg persze Rákosról. Magyaroktól is hallottam / olvastam már pozitív nyilatkozatokat a helyről, így eljött az idő, hogy szemügyre – és szkegügyre – vételezzük. Még a fejenkénti 8€-s díj sem tántoríthatott el az egyetlen szörfözhetőnek tűnő lehetőség kihasználásától. Legrosszabb esetben strandolás lett volna, ha nem lett volna elég szél. De lett. Na de ne rohanjunk ennyire előre. Kezdem azzal, mit is tartalmaz a belépő: korlátlan ki-be járást a strand területére. Ingyenes pakolást a strand parkolójában, már ha az ember talál magának parkolót. A mi esetünkben 11 órakor is már csak a hátsó parkolóban volt hely, de a később érkezettek a bevezető út mellett hosszú métereken keresztül tudtak csak megállni, esetenként nagyon messze a strandtól. Szörfcuccal azt a verziót választottuk, hogy a bejáratnál kirámoltunk a kocsiból, de csak a legszükségesebbet, amit a belépő megváltását követően 2 körben tudtunk a riggelési bázisra beciggelni. Nem kis tortúra volt, így a belépési rendszer kapott egy rossz szájízt. A rutinosabbaknak kis két kerekű szörfszállító eszközük volt, mi ilyennel nem rendelkezünk, maradt a kézi szállító eszköz. Füves területben nem volt hiány, még később sem, amikor a strandolók már maximális létszámmal voltak jelen. Az árnyékért viszont annál nagyobb harc ment. Láttam konfliktust szörfös és gyerekes strandoló család között, ahol a gyerekes osztrák família a maguk illedelmesen mész te a kva anyádba stílusában megkérte a szörföst, hogy ugyan már ne a vitorlát meg a deszkát tárolja az árnyékban, amikor a gyerek rommá ég. Azon a forró napon, azt gondolom ez egy jogos kérés volt, bár sajnáltam én is a cuccomat a napon „barnulni” hagyni, amikor nem csúsztam. A riggelési helytől még jó pár métert kellett a cuccal sétálni, mire a szörfösök által használt bejárathoz értem, hála Endrunak nem rám hárult a cipekedés… A bejárat is vicces, egyszerre csak egy szörfös tud ki vagy bejutni a vízbe. Emiatt olykor feltorlódó tömegek alakultak ki vagy az égető betonon, vagy a vízben – ez a jobbik verzió volt.
Az első ismerkedő ride felemás érzéseket keltett bennem. Egy részt remek minőségű szél fújt az évszak ezen hónapjától szokatlanul. Erős, 5,3-mal pont kellemes, kiülhető és végig siklásban maradó, olykor sokalló szél. Ám itt jön a szívfájdalom: a vízfelület, mint valami hatalmas mosogató lavor, amit egy óriás keze ide-oda ráz, kiszámíthatatlanul, bosszantóan lötyögött. Podo sem volt a kedvencem a choppossága miatt, de ez még azt is viszi. 86 literrel röpködtem akkorákat, hogy csodálom, egyszer sem estem el, nyomtam egy orrost, slajdert, vagy bármilyen koordinálatlan freestyle-trükköt :). Voltak helyek és rövid időszakok, amikor ki lehetett fogni egy-egy nem annyira choppy részt, de utána észrevehetetlenül jött 3 nagyobb hullám, melyekre nem lehetett készülni. A semmiből már csak azt láttam, hogy szaladok fel rá, még korrigálni sem volt időm, hogy esetleg leejtsek, és kikerüljem. Mindez „csak” befelé volt érvényes. Ezen körülményekből kifolyólag nem lehetett és nem is volt értelme nagyon felgyorsulni, mert csak baj lett volna belőle. A röpködések eleve lassító jelleggel érvényesültek. Láttunk csúnya eséseket, kontrollálatlan bukásokat. Egy néhány már ránézésre is fájt nekem. Kifele azért jobb volt a helyzet, meg lehetett neki engedni. A hullámok nem voltak zavaróak, ha rá is futottam, max.lerájdoltam rajta, mini wave-surfing módjára. Ez volt az élvezet része. Bár amikor maximum sebességgel száguldottam, némi rázó-erő itt is érvényesült. De semmi volt ahhoz képest, amit befele éltem át. Még jó, hogy nem reggeliztem túl sok mindent, különben lehet kijött volna belőlem. De legalább jól laktak volna a halacskák…
A vízen rengetegen voltak. Tippelni sem tudom, hányan, de a vízen és a parton lévő cuccok száma nem volt kevés. Nem tudom, hogy a terep megszokásától, vagy mert valóban változtak a körülmények, de néhány kör után már nem tűnt annyira belet-rengetőnek a befele történő ride-olás sem. Néhány óra leforgása alatt viszont a szél kezdett gyengülni, mely pöffösségében mutatkozott meg. Pontosabban az történt, hogy kezdett kihagyós lenni, és szépen lassan, észrevehetetlenül átment az egész pöffvadászatba. Amikor kellő fáradtnak éreztem magam, és a vízen lévő szörfösök többségén azt láttam, hogy többet állnak, mint mennek (inklusive Endru is), akkor pihenőt rendeltem el magamnak. Parkoló pályára raktam a cuccomat, oda „pofátlankodtam” egy tippjeink szerint szerb családhoz a fa alá, a szörfdeszka és vitorla mellett még pont elfértem Endruval én is, ami láthatóan nem tetszett nekik, de csak meresztgették a szemüket, szúrósan néztek, megállás nélkül zabáltak, mamlasz fiaik voltak, és szájba tudtam volna verni az otthonkában fejkendőben totyorgó nagymamát, ahogy folyamatosan idegesítően cirkált körülöttünk. Szerintem direkt ránk állították, hogy zavarjon. Endru kajaszünet után visszament, én nem bírtam, annyira lefárasztott a röpködés, konkrétan a karjaimat nem bírtam felemelni, és szenvedni nem volt kedvem bemenni. Heverésztem még az árnyékba, majd céltalanul lézengtem a strandon, mert ha nem fújt oda a szél, az árnyékban is vagy 35 fok volt. A benyúló stégen a napon , a szélben jobban el lehetett viselni a hőséget, mint a fa alatt tikkadva. Így áthelyeztem bázisomat oda, néztem a szörfösöket, találkoztam magyar honfitársakkal, mint utólag kiderült Endru spanjai. Aztán amikor látszott végérvényesen legyengülni a szél, Endru is kijött. Ez már olyan fél 5-5 magasságában lehetett. Szétszereltünk, hulla fáradtan megismételtük a beciggelési procedúrát, csak most kifele.
Mivel mi mindig Albertkázmérpuszta irányába közlekedünk, hazafele látva a piros-fehér kockás retro büfé asztalokat, úgy döntöttünk eszünk egy hangulatosat. Ezen mini falucska közvetlen a határnál fekszik, mármint magyar-osztrák országhatár, nem határátkelő, bár lehetséges, hogy régen az is volt, nem néztem utána. Lényeg, hogy több szimpatikus helyecske is van, számunkra eddig érthetetlen módon üzemeltetve, de mint kiderült, az osztrákok nagy megelégedésére, van kereslet rájuk. Ott létünkkor is 4 osztrák társaság iszogatott, cigizgetett, eszegetett. Nagyokat nevettek, a nyugdíjas banda kifejezetten szórakoztató módon, irigylésre méltóan élvezték a meleg nyári este fák alatti könnyed hangulatát. Flört a 13 éves elhízott nőstény vizsla folyamatosan felügyelte a vendégeket, szórakoztatta őket jelenlétével, az ő maga módján, mindenkihez volt egy jó szava. Odament egy simogatás az egyik asztalnál, egy leeső kolbász a másik asztalnál, kedvesség, szeretet, és finom falatok jutottak neki. Látszott rajta, hogy boldog eb-élete van. Bár az etetésnek „Elisabeth”, a kedves, aranyos, gondos házinéni ennek annyira nem örült, de már megszokta. Kértük az étlapot, mondja, az nincs, mert tud adni marhapörköltet galuskával, meg lecsót. Elsőt 1800-ért salátával, másodikat egy ezresért. Kértünk egy hosszúlépést nekem, illetve egy retro üccsit Endrunak. A kockás terítő és a kényelmetlen fa-szék mindent vitt, imádtam! :D A lecsó remek volt, és a hosszúlépésből sem sajnálta bort, a 100 éves házat belülről is meg lehet tekinteni, amit a következő alkalomra halasztottunk, hogy legyen miért betérni legközelebb is. A ház mellett tyúkok és barik szaladgálnak, a vadnyulak jelenléte és lomha átugrálása az úton természetes, a falu atmoszférájához tartozó jelenség. Megkoronázta a napunkat az időutazás,a Kázmér-büfébe való betérés. A falun át vezető út pocsék, de a hangulata fenomenális!
