Az idei évi utolsó beszámolóm következik fájó szívvel. Amikor szörföztünk, akkor még nem volt nyilvánvaló, hogy ez lesz az utolsó, de az azóta eltelt idő nem hozott szörfözési lehetőséget, így a vizek azóta bekövetkezett lehűlése egyértelművé tette, hogy idénre ennyi volt…
Szeptember 26-a a nemes dátum, ez egy szerdai nap, szép, erős déli szél ígéretével. Szabira tettem magam, és előző este lementem a Balcsi közeli szokásos szállásunkra, Endru is ott kötött ki nap végén. Reggel nem túl korai kelést követően gazdag, királyi reggelihez bevásároltam, majd leérkezve Vonyarcra, szél és egyéb szörfös hiányában fogtam magam és a kis reggelimet, és kiültem a napsütésben a stégre reggelizni. Csend volt, és a lágy szellő simogatásában fenséges lakomát csaptam. Megadtam a módját, kiélveztem minden falat ízét. A Balaton szépsége elvarázsolt, és már önmagában az boldogsággal töltött el, hogy ott vagyok. Ajándék volt az a nap, és már reggel megfogalmazódott bennem, hogy ha egy percet sem töltök vízen, akkor is megérte ezért a látványért és nyugalomért „elpazarolni” egy nap szabit. Ámulatba estem, és nem akartam kijönni belőle.
Reggelit követően szépen behordtam a strandra a cuccaimat. Hezitáltam, mit kellene szerelni, és a déli hektikusságából kiindulva a legnagyobb (és legújabb) vásznamat húztam fel. Összeraktam a szépséges cuccomat, és gyönyörködtem benne. Megérkeztek Laci bácsiék is, bocsánat „csak Laciék”, Fűzfőről átjöttek ide, tudjuk, ott milyen a déli… 10 óra fele a szélnek még semmi híre nem volt. Ők is a legnagyobb vityót rántották fel. Úgy voltam vele, hogy csak akkor szerelek alább, ha már tényleg nem bírok az ötössel, és a szélerő ezt tartósan és kitartóan indokolja. Lassan, de biztosan szállingóztak az emberek, megjött Stefan és Endru is. Mivel én voltam ott elsőként, engem ért a megtiszteltetés, hogy bemenjek tesztelni. Azzal a lendülettel, ahogy bementem, jöttem is ki, annyira csalóka volt a szél a partról. Azt gondoltam, elég lesz, de elindulni sem volt elég. Összevizeztem magam. Bár kellemes hőmérsékletű volt a Balaton vize, mivel a lábtartóim cipőre voltak beállítva, és nem volt kedvem visszaállítani mezítlábas méretre, felvettem a csizmámat. Kibírtam volna nélküle, de nem volt melegem benne. Sajnos csuklya ismételten kellett. Megérkezett Gyuszi, és taxis barátunk is, és olyan sok ismerős, hogy felsorolni sem tudom. Kite-osok is akadtak, Blondi – kinek csak a neve az, a haja barna – is befutott. Előző nap rácsörögtem, úgy vette fel a telefont, hogy készülsz már a holnapra? Igazi boldogságos örömszörfözésnek néztünk elébe, csak a szél hiányzott hozzá. Végül beerősödött annyira, hogy mindenki bevetette magát a hullámok közé. Strand közelben nem fújt eléggé kezdetben, a kötélpályáig nehezen élesedtem siklás nélkül, paráztam is, nem akartam semmilyen cölöpbe beleesni, vagy beleejteni a szépséges vitorlámat. Onnantól viszont ereszdelahajam volt. Siklottam, amíg nem szégyelltem. Beljebb volt jó a szél, így inkább ott szörföztem, Gyuszi kint meg is jegyezte, milyen messze elmentem, nem féltem? Nem, nem féltem, nem volt mitől. Bízom már magamban, hogy ki tudok jönni, ha nem is elsőre sikerül elindulni, másodikra biztos. Egyre nagyobb a rutinom a helyzetek kezelésében. Attól parázok egyedül, ha eláll a szél, én meg bent vagyok a tó közepén, de akkor majd Endru megment, valahogy. Olyan érdekes volt, mert rájöttem, hogy szél és partelhelyezkedés függő, hogy melyik oldalamra megy éppen jobban a szörfözés. Most az az oldalam volt sikeresebb, amelyik Fertőn a bénább. A hullámok irányától is függ. Vagyis csak gondolom, biztosan nem tudom, mindenesetre érdekes, és értetlenül állok a dolog előtt, miért van így. Befele nyargalva olyanokat siklottam, hogy besza-behu. Kifele viszont olyan idióta pózban voltam, hogy néhány méter után fájt az oldalam. Ki voltam valahogy csavarodva. Lehet, hogy a trapézkötél nem teljesen egyformán volt belőve, pedig mindig ellenőrzöm. Vagy túl élesen akartam menni, mert kifele láttam a partot, befele nincs a szemem előtt viszonyítási alapnak. Nem tudom. Nem sok időnk jutott élvezkedni, vagy egy órát lehetett jól menni, aztán elkezdődött az álldigálás. Pont időben menekültem ki a partra, amikor is úgy tűnt, vége. Aztán visszatért, és mindenki ismét berontott a vízbe, de minek??? Siklani már nem nagyon lehetett, visszafele alig értem partot, nyögve nyelős egy szenvedés volt. A kite-osok is hol kijöttek, hol bementek. Ott volt TJ barátom is, aki nem igazán találta magát a szél szeszélyessége miatt. Nincs meg még az a rutinja, mint Blondinak. Amikor nem szörföztünk, a parton csevegtünk a többiekkel, élveztük a napsütés csodáját, hiszen tudtuk, idén ez az utolsó ilyen nap. Innen már csak hidegebb és zorcsibb lesz. Blondival bementünk a vízbe tanuló kite ernyőzni, kaptam Stefantól egy kis 2nm-es röpködőt, amit még nem igazán sikerült néhány másodpercnél tovább a levegőben tartani. Blondi mondta mit kéne csinálni, meg is mutatta, de nekem csak nem azt csinálta az a rohadt ernyő, mint neki. Folyton levágtam, és a 3. levágásnál el is fogyott a türelmünk, már csak azért is, mert megtelt szerencsétlen vízzel. Bosszantott, hogy nem megy, mert nem tűnik nehéznek (azóta szárazon sikerült megtanulni, odafigyelve Blondi utasításaira, kontroll alatt tudom tartani a kis ernyőt). Télen jól el lehet ezzel szórakozni, és ha lesz hó, akár még megtanulhatok snowkite-ozni is. De csak amíg nem fagynak biztonságosan a tavak… Jéxörfhöz mondjuk még kell egy deszka. De talán az is beszerzésre kerül idén. Na de még a napsütésnél tartottam. Volt egy utsó visszafújás, amire Endru rámozdult nagy buzgón, én kivártam, ahogy Stefan és még jó páran is, hát jól tettük. Megint csak szívatott minket a szél. Nem jutott túl sok csúszás, de ami jutott az nagy élmény volt. Kár, hogy nem volt rajtam GPS, szerintem megfutottam életem leggyorsabb etapját, megtaláltam valami iszonyatosan kényelmes pózt befelé, és úgy csúszott a vízen a deszka, mintha tükörsima jégen csúsztam volna. Olyan érzések kerítettek hatalmukba, amilyneket még soha nem éreztem. Én az új cuccnak tudom be, mert minden könnyű, egyszerű volt, és csak hagytam, had történjenek a dolgok maguktól. Ezzel a szép meleg indián őszi nappal búcsúzom a szezontól, de talán ez nem jelenti még az írásaim végét. Még reménykedek egy borában, bár egyre kevesebb rá az esély, mert hidegeket írnak. Kitartást kívánok a téli hónapokra azoknak, akik nem meleg csuhás szörfösök, mint én. Amint elhárulnak a technikai akadályok, és tudom szerkeszteni a fuertés videót, és végre elkészül, töltöm fel. Szép téli álmot mindenkinek!
