Ismét újabb beszámolóval tudok jelentkezni, ami azt jelenti, hogy ismét vízen voltam. A helyszín, pont mint egy hónappal ezelőtt: Vonyarcvashegy. Ami, mit is jelent még? Aki rendszeresen nyomon követi a ténykedéseimet, és kicsit tud fejben számolni, és emlékszik arra, mi „keserítette” meg az életemet 1 HÓNAPPAL ezelőtt, vagy csak okosan tud következtetni, az könnyen kitalálhatja, hogy mi volt az alapszitu. Ismételten nem voltam erőm teljében. Kedvetlenség, erőtlenség jellemzett. A déli szél előrejelzése sem hozott különösebben lázba. Vasárnap csak délutánra írta a guru a használható erősséget, így nem kapkodtuk el a korai kelést. 10 óra magasságában értünk a tett színhelyére. Szinte mindenki ott volt, aki számít, de csak szinte ;): Gyuszi, egy másik haver, akinek a nevét nem említhetem, sőt, fényképen nem jelölhetem meg féjszen az ő kifejezett külön(c) :P kérésére, na de ott volt ő is, akit hívjunk innentől titokzatos szörfösnek. Néhányan leutaztak Fertőről. Ott voltak kite-os ismerősök, és olyanok, akiket arcról ismerek. Éééééés végre sikerült összehozni egy közös csúszást TJ barátommal, akivel már vagy egy éve nem találkoztam. Előzőleg egyeztettünk, és leutaztak a barátnőjével a messzi fővárosból. Nem emlékszem már, hogy régen írtam-e arról, hogy ő is szörfözött, de 2 évvel ezelőtt hirtelen felindulásból eladta a komplett cuccát, és vett egy komplett kite-ot, és átpártolt a másik oldalra ;). Lecsábítottam kite-ozni, és új spotot megismerni…
A délelőtti és déli órákban a szél még csak próbálgatta szárnyait. Endru siklott a hetessel, bár így utólag belegondolva inkább csak határeset siklás volt. Bementem én is nagy vitorlával, és mivel múltkor csak kisebbel voltam hajlandó itt Vonyarcon próbálkozni, ez ismét egy új esemény volt számomra. Természetesen wasserstart szempontból kell érteni. Hát alattam nem igazán siklott a cucc. Többször is állítottam rajta, először túl magasra sikerült kalibrálnom a bumot, így 2x is lejjebb kellett állítani a magasságot, engedtem kicsit a vitorlán, hogy nagyobb hasa legyen, de ez sem volt elég. Sőt „szerencsémre”, a 3. körben, amikor eldöntöttem befele menet, hogy na jó, ebből elég, kimegyek, indultam volna vissza, és a szelet elfújták. Leállt. A vízből úgy tűnt nullára. Ott úszkáltam a Balaton közepén, és nem tudtam elindulni. Többször próbálkoztam, hiába. Körülöttem sehol senki, akinek tudtam volna szólni, hogy hát bizony nem tudok kimenni. Kiürült a placc, nyilván, mert elállt a szél. Sokszor próbáltam elindulni, aztán már vagy fél órája bent lehettem, amikor kezdtem reménykedni benne, hogy Endrunak feltűnik, hogy nem vagyok meg, és valahogy bejön értem. Hát nem jött. Sem ő, sem más. Kezdtem elkeseredni, és kicsit bepánikolni. Nem féltem, vagy ilyenek, csak nem akartam úszni a partig, mert ahhoz azért messze voltam. Nem is biztos, hogy lett volna annyi energiám, hogy kiússzak. Szörnyűséges dologra vetemedtem ;). Felmásztam a deszkára és megpróbáltam kihúzni a vitorlát. Tudni kell hozzá, hogy ezen a deszkán (96L) még sosem húztam fel, így az esélytelenek nyugalmával álltam neki. Folyton azt mondogattam magamban: „Nyugalom, fő, hogy nyugodt maradj. Koncentrálj! Meg tudod csinálni!!! Amikor már majdnem kihúztad, ott gyorsnak kell lenned, ott a leglabilisabb a helyzet!” Kétszer megpróbáltam, beestem. Ekkor feladtam. Ismét visszahelyezkedtem wasserstart pozícióba, és várakoztam. Sok jóra nem számítottam. Továbbra sem jött értem senki annak ellenére, hogy Endru TJ-nek is azt ígérte, ha netán kite-ozás közben bajba kerül, a kölcsönzőből be tudnak érte menni menteni. Gondoltam, értem is bejönnek. Hát nem jöttek. Már nem a pánikolás vagy kétségbeesés volt a jó szóhasználat a helyzetemre, érzéseimre, hanem az unalom. Marhára untam várni a szélre. Főleg, hogy az is felmerült bennem, hogy lehet, hogy végleg elállt teljesen. Éreztem, hogy valamilyen módon part felé kell vennem az irányt, ha más megoldás nincs, úszva. Utolsó koncentrációmat összeszedve még egyszer felmásztam a deszkára, hogy megadjam az utolsó esélyt, hátha fel tudom húzni, és akkor ki tudok evickélni a partra. Szépen lassan húztam ki a vízből. Oly annyira nem volt szél, hogy a deszka elkezdett elfordulni alattam, nem állt be semmilyen irányba, attól függően mozgott, melyik lábbal terheltem. A vitorla már kint volt a vízből, minden idegszálammal egyensúlyoztam. Vigyáztam, hogy ne rántsam magamra. Egy karnyújtásnyira volt már csak a bum csatja tőlem, ott voltam a siker kapujában. Bal kezemmel rákészültem arra, hogy ahogy még egy kicsit húzok rajta egyből átfogok keresztbe, utána nyúlok a jobb kezemmel, és bedöntöm magam elé. A vizionálás úgy tűnik sikeres, működő stratégia, akár csak Dóri barátnőm kedvenc kifejezése, az agyban szörfözés, amit ő félreolvasott ágyban szörfözésnek, ami pontosan kifejezve: téli agyban szörfözés volt, és azon gondolkodott, milyen egy téli ágy?, illetve hogyan lehet abban szörfözni?, szóval ahogy elképzeltem a megvalósítást, úgy sikerült is végrehajtanom. Igeeeeeeeen, ujjongtam magamban. „Fent vagy a deszkán, már csak arra kell koncentrálnod, nehogy beess.” Lassan, lágy szellő kíséretében araszoltam a part felé. Annyi szelecske fújdogált, hogy nem kellett legyeznem a vitorlával, alaptartásban kicsorogtam.
Hatalmas megkönnyebbülés volt ismét szilárd terepen állni. Ekkor éreztem csak meg, mennyire lefáradtam ebben az egész tortúrában. Hulla fáradt voltam, elterültem a parton, miután a nedves ruhát szárazra cseréltem. Szerencsém annak köszönhető, hogy a legyengült szélben a hullámok is csillapodtak, így nem zavartak annyira az egyensúlyozásban. Annak is örültem, hogy eredeti terveimmel ellentétben hosszú ruhát vettem fel, nem csak shortyt, így az úszkálásban nem zavart a víz hőmérséklete. Ami ugyan már teljesen jó, de tudom, hogy mennyire érzékeny vagyok, és egy ilyen mutatványban simán megfázok. Toltam némi utánpótlást az arcomba, hogy elvesztett energiáimat pótoljam. De itt nem volt ám vége még a napnak. Óóóóó, cseppet sem. Még csak most kezdődött minden. Ez volt a bemelegítés. A nap folytatása egy következő beszámolóban, mert ez túl hosszúra sikeredett… ;)
