Gyászos napra virradtunk. ;) Fájdalmas elválásnak tekintettem elébe a mai reggelen. Arra az elhatározásra jutottam, hogy mivel ilyen gyorsan megtanultam a kis deszkámmal jönni-menni-wasserolni, és mivel lényeges különbség van abban, hogy 130 liter van az 50 kilós popsim alatt vagy 96, fájó szívvel, de elköszönök a nagy deszkámtól. Meg is hirdettem, és mivel patika a deszka, ezért hamar akadtak rá komoly érdeklődők. A leggyorsabban döntő versenyzővel meg is beszéltünk egy találkozót mára, Balatonra. Mivel jó fejek vagyunk, és bár nem terveztünk hétvégén Balcsis kiruccanást, de mivel a képek alapján millió százalékra mondta, hogy megveszi, és pont Balatonon kezdte a nyaralását a hétvégén, és hogy szörfözhessen szabadság alatt, lejöttünk, hogy itt találkozzunk. Megtanultam első számú értékesítési szabályomat: soha ne higgy a vevőnek, és ne tegyél szívességet, ne akarj jó fej lenni, mert úgyis rákefélsz. Az a baj velünk (Endruval meg velem), hogy mindenkihez jó indulattal és segítőkészséggel fordulunk. Nyilván nekem is érdekem, hogy ha el akarok adni valamit, és 150 km választ el az érdeklődőtől, legyek kompromisszum kész, hogy létre jöhessen az üzlet, de nem bírom, amikor ez hirtelen természetessé válik. Amikor pedig minden apró négyzetmillimétert nagyítóval vizsgál valaki végig, és közli, hogy ez nem makulátlan, és éppen hogy csak nem nevez hazugnak, akkor nem könnyű megőrizni a hidegvért. Ugyebár tudjuk, ismerjük a kezdőket megtévesztő sz@rkupac cuccokat áruló oldtimer hirdetéseket, aminek én is ellene vagyok, pont ezért nem vernék át kezdőt, sőt, szívesen segítek jó tanácsokkal, saját tapasztalatokkal, mint ahogy ez a blog is valamilyen szinten ezt a célt is szolgálja. Egy 2008-as deszka pedig még véletlenül sem okozhat csalódást. Azon akkor is megtanul az ember menni, ha kézzel-lábbal küzd az ellen, hogy sikerüljön. Ennek ellenére van az a kezdő szörfös típus, aki nem hisz a tapasztalatnak, nem bízik a segítő szóban, mert meg van róla győződve, hogy annyira ért a szörfözéshez, meg a cucc vásárláshoz, hogy neki ne mondja meg senki a frankót. Ekkor nem egyszerű nyugodtnak maradni. Főleg akkor, ha még az ember azt is érzi, hogy nőként le van nézve, nem tekintik nemhogy egyenrangú tárgyaló partnernek, de embernek sem. Ilyen körülmények közepette két órát küzdöttünk egymással. Aki ismer személyesen, és látta White Wing-et (a deszka neve), az tudja, hogy tényleg jó kis társról van szó a hullámok meghódításához. Az meg, hogy én, mint nő, nem pedig egy 120 kilós izomtömeg, használtam, ismét csak az előnyére vált a deszkának, hisz a súlyomból adódó „igénybevétel” nem nagyon okozott amortizációt neki. Ja, és még gyököt is vittünk, mert ez is kérés volt, hogy az sincs, és jó lenne, ha azt is tudnék adni hozzá. A végén már ott tartottunk, hogy mi győzködtük arról, hogy jó, ha kétségek vannak, akkor inkább tényleg nem kellene ezt megvenni. Kemény alkudozások árán, nagy nehezen sikerült dűlőre jutni. Én úgy képzeltem, hogy majd úgy sikerül valahogy eladnom, ahogy nekem is eladták. A kötelező körök megtétele után jókedv, móka, kacagás, szörfös tapasztalatok cseréje, elégedett eladó és vevő. Én olyan boldog voltam, amikor megvettem ezt a deszkát, hogy madarat lehetett volna velem fogatni. Arra számítottam, ha tőlem veszi meg valaki, ugyanolyan örömmel viszi el, ahogy anno én. Ehelyett feszült hangulat, szigorú mustrálás, semmi kellemes bájcsevej, két óra feszengés. Olyan érzésem volt, mintha nem hitte volna el, hogy mekkorákat fejlődtem a deszkával, és milyen jókat ride-oltam vele. Lényeg, hogy én tudom, hisz az én emlékeim, az én élményeim. Remélem, rájön, hogy jó vételt csinált, jól járt azzal, hogy megvette, és neki is legalább annyi, ha nem több boldog pillanatot szerez az ex „kicsikém”, mint amennyit én megéltem vele.
Ég veled White Wing, szeld tovább szárnyaiddal a fehér habokat!
