Június 6-át írunk, csak hogy nehogy azt higgye bárki is, hogy a pünkösdi hétvégénél tartunk már. Kicsit el vagyok maradva a beszámolással, de igyekszem behozni magam.
Az előző napi vasárnapi lájtos szörfözés után nem éreztem magam kielégítve. Csábítgatott a hétfői ígéretes széljárás. Nem is bírtam nagyon magammal. Csak attól tartottam, hogy ha csak délután megyek le, akkor el fog állni a szél, ahogy anno Velencén is jártam már néhányszor így. Mivel amúgy is be voltam feszülve, 3kor felálltam a munkahelyemről, és mivel az autómból nem pakoltam ki a szörfcuccomat egy esetleges ilyen forgatókönyv kilátásba helyezése végett, leléptem. Szörfözni ugyan nem volt kedvem, de elindultam a Fertőre. Ismeritek az érzést, amikor nem bírsz megmaradni a fenekeden, és menned kell, mindegy, hogy hova, csak menni. Na, nálam ez havonta előjön, női mivoltom miatt… Irigylem is a pasikat azért, hogy pasik! A forgalom botrány volt. Csorna annyira be van dugulva, hogy 2 óra alatt tettem meg az egy és negyed órás utat. Ötre értem csak le. De a szél fújt. Szörfösök nagyokat ride-oltak a vízen, nekiálltam gyorsan összeszerelni, hogy nehogy lecsússzak a szélről. Még hezitáltam is, hogy nem lesz-e sok az 5.4, úgy tépte a fákat, de jól letéptem, és amellett döntöttem. Az első kör klassz volt. Siklottam a nádig. De kb. ennyi volt, legalábbis ekkor így tűnt. Elkezdett elállni, és abból ítélve, hogy a többiek kezdtek kiszállingózni a partra, nem sok jót remélhettem. De nem adtam fel. Bent maradtam, és cammogtam fel-le. Érdekes dolog ez a távolság. Tavaly olyan ijesztően messzinek tűnt a nádasig besuhanni, és onnan kievickélni, ha netán valami történne. Például amikor a trapézkötél úgy feltekeredik a szkegre, hogy az csak véletlenül jöhetett létre, mert kész akarva nem tudtam volna így ráhúzni, de a cucc önálló életre kelve egyszer eljátszotta ezt velem, és még a deszka is a hasára fordult. Ott kiscsikó koromban kissé kétségbe estem, és nem ismertem még senkit, így segítséget sem akartam kérni, végül valahogy leszenvedtem róla. De ez még a régi sárga tankkal történt. Időközben mintha közelebb jött volna a nádas, olyan hamar odaérek, hogy már jöhetek is vissza. Aztán simán elképzelhető az is, hogy a növényzet is terebélyesedik a part irányába, meg én is gyorsabb vagyok egy inciripincurit, lévén, hogy anno nem tudtam siklani, most meg tudok! :) Néhány kör himbálózás után egyedül maradtam a vízen. Mindenki kiment, és lassan a partról is eltűntek a szörfösök. És ekkor, mintha csak az ég meghallgatta volna kérésemet, hogy „csak egy siklást, csak egyet kérek”, visszafújt némileg a szél. Pont annyira elég volt, hogy határeset siklásba tudtam tartani a cuccot. Boldog voltam! A nap sem sütött olyan erősen, lemenőbe kezdett váltani, és én egyedül ride-oltam a vízen. És annak ellenére, hogy egyedül voltam, egy csepp félelem sem volt bennem, sőt, jól esett a magány. Oldal irányú elnyúlt hullámok nyaldosták a lábfejemet. Két részletben tudtam lesiklani a távot, féltávnál nem volt elég az erő, hogy át tudjam siklani a lukat. Befele a második felén erősebb volt a pöffsáv. Új kapcsolatba kerültem a deszkámmal. Valami újra éreztem rá. Sokkal magabiztosabban kezelem a dolgokat, nem esek, meg tudom fogni az esetleges elrántásokat. Próbálgattam mindenfélét. A papucsban siklás közben egyre jobban biztonságban érzem magam, és kezdem tudni irányítani és teljesen uralni a deszkát. Múltkor említette Endru, hogy milyen jó, amikor nézi már a hullámokat, és felsiklik egyikre, majd le, fel-le, fel-le. Elkezdtem játszadozni. Bedöntve előre a vitorlát megengedtem kicsit neki, majd vissza, és irányt változtatva fel- és lecsusszantam az erre tökéletesen alkalmas hullámokon. Tök állat volt! Baromira jól szórakoztam. Döntögettem a vitorlát előre-hátra, és cikkcakkban suhantam a hullámaimon. Teljesen új élménnyel gazdagodtam. Olyan öröm töltött el, amit már régen éreztem szörfözéstől. Sajnos örök elégedetlen vagyok, és amint elérek valamit, mér nem elég az, és új cél kell. A papucsolás már megy, pár alkalom alatt nagyot fejlődtem, igazából őszintén megmondom, hogy nem szörföztem annyit, ami ezt indokolná. De ezért fektettem be egy jobb deszkába, hogy az is segítse a fejlődésemet. Azt éreztem, ha nem ezzel a nagy és lassú uszállyal lettem volna, még jobban ki tudtam volna használni ezt a határeset szelet. De a „hullámlovaglástól” most teljes elégedettséggel távoztam a vízből, amikor ismét legyengült. Összességében két órát voltam vízen, abból kb. egy órát tudtam siklani . Érdemes volt bent maradni, és várni. Elfelejtettem, milyen búval bélelt és enervált lelkiállapotban indultam el. Kicserélődtem, boldogan és nyugodtan vezettem haza. És már vártam a hétvégét, mert ígéretesnek tűnt.
