Vasárnapra különleges programot terveztünk egyik barátnőmmel, Esztivel. Lévén, hogy délutánra erősödő délkeleti szelet írt, azt a furmányos tervet eszeltük ki, hogy délelőtt megkapja első szörfleckéjét, délután pedig én tudok menni, ha az ég is úgy akarja. Esztikém úgy döntött, kipróbálja, miről áradozok állandóan. A mi történetünk nagyon régen kezdődött. Több, mint 15 éve ismerjük egymást, amiből kb. az utolsó 9 évre szem elől tévesztettük a másikat, mindenkinek önálló szálon futott az élete. Míg nem tavaly nyáron összefutottunk, és első mondatként közölte, hogy olvassa a blogomat. És bár nem mindent ért belőle, szereti az írásaimat. Aztán nemrég ismét összefújt minket a szél. Lehetőségünk van ápolni barátságunkat, és ilyen olyan dolgokban támogatni egymást. A folyamatos ömlengésem felkeltette kíváncsiságát, és vasárnap jött el az idő, hogy megízlelje a mi életformánkat. Mert a szörfözés nem csak egyszerűen egy sport. Rituális elfoglaltság. Amely már napokkal a szeánsz előtt kezdődik, és gyakorlatilag tavasztól nyárig tartó éber kábulatban tartja az embert. A beteges szélelőrejelző portáloktól való függőség meghatározza a mindennapokat, azon belül is bizonyos napszakokat. Ha napi háromszor nem tudok ránézni a szélre, már rosszul vagyok. De az ötszöri csekk a kielégítő és elégséges. Aztán az előző esti gyomorremegéses izgalom, hogy másnap szörfözés lesz, és az emiatti alvásproblémák… Amitől reggel hulla fáradt az ember. A kocsiba bepakolás rituális tánca, mindennek megvan már a helye, a megfelelő sorrendben történik a felszerelés betranszportálása a járgányba. Aztán maga a spotig tartó utazás. Spanolós zenéket szoktam hallgatni, amitől eluralkodik rajtam az örömködős hangulat. Sokszor iszonyat hangerőn üvölt a zene, de csak azért, hogy ne lehessen hallani, ahogy teljes torokból „éneklek” (értsd: üvöltök) én is. Az összeszerelésnél, ha már fúj a szél, akkor teljes az izgalom, és az adrenalin az erekben. Gyorsan, kapkodva szerelek, hogy mihamarabb vízen lehessek. Társul ehhez adott esetben a bizonytalansági faktor, hogy melyik vitorlát kéne tenni, ami gondot okoz, ha épp határeset a szélerő. Amikor már vízen van az ember, akkor jön csak az igazi adrenalin löket. És lehet küldeni neki, ha a Szélisten is úgy akarja!

Na már most, eljött a vasárnap reggel, találkoztunk, bepakoltuk a szörfcuccomat, és elindultunk a Fertőre. Endru később jött csak le utánunk. Eszti teljes izgalomban volt. Összeszereltem neki a 4.7-et, nagy küszködések árán, mert sajnos múltkor Fenyvesen elhagytam a hosszabbítómat. (Ha valaki talált a büfén túl a játszótér közelében egy ősrégi ütött-kopott NP hosszabbítót, aminek a gyűrűje nálam van, mert zéró hosszabbításhoz használtam csak, az kérem, jelezze, mert nagyon sajnáltam. Ez volt az első önállóan vásárolt alkatrészem). Tehát most egy kölcsön hosszabbítót használok. Rövid volt benne a kötél, ezért nehéz volt lehúzni a vitor lát, és a bumomban is rövidke a kötélke. Ezen „apróságok” nehezítették meg a dolgomat. Mialatt küzdöttem az összerakással, Esztinek kiadtam a feladatot, préselje bele magát a szörfruhába. Na nem azért, mert bármi préselnivaló lenne rajta, csak eleve kínszenvedés belebújni egy hosszú ruhába. Összeraktam a cuccot, és bevettük a vizet. Még útközben elmagyaráztam az elméleti tudnivalót, amit gyakorlatban alkalmaztunk. Megmutattam, mit hogyan kell csinálni, és átadtam a terepet neki. Mint minden kezdő, kezdetben kapkodott. De aztán megnyugodott,és szépen elkezdte végrehajtani az instrukcióimat. Apránként haladtunk. Persze könnyebb dolga lett volna egy 200 literes Starton, mint az én 130-asomon. De így is simán meg lehet tanulni. Tehát néhány potyogós próbálkozás után a deszkára való kimászás és alap pozíció felvétele nem okozott problémát. Lelkesen huzkodta ki a vitorlát a vízből, ami azért sok energiát felemésztett. Addig jutottunk, hogy meg tudta fogni a bumcsatot, de a vitorlát befordítani még nem sikerült. Igaz, nem sokon múlt, csak a fáradság volt visszatartó erő. De nagyon ügyes, koncentrál a végrehajtandó feladatra, és meggyőződésem, hogy hamarosan simán mászkálni fog fel-le. Mivel ereje is végét járta és úgy tűnt, a szél is beerősödik, ezért átvettem a terepet. Átszörföztem a strandon kívülre a szörfös szerelőplaccra, mert már belépőt kell fizetni a strandon. Endru már összeszerelte 7-est, meg az 5-öst is, mivel azt rebesgették, hogy erős szél várható, és nekem majd a 4-essel kell mennem. Hát ez baromira nem így lett, és amúgy nem tudom, ki honnan vette ezt, mert az előrejelzés pont annyit írt, hogy nekem az 5.4-re kellett volna, hogy jó legyen.  Mondom kellett volna… Tarajok híján nem mentem be a négyessel, ellenben Endru ötösével bemerészkedtem. Amin jól fel is húztam magam, egyszerűen nem tudom kezelni azt a vitorlát, nem úgy viselkedik, mint az enyém, és képtelen vagyok vele menni. Egy kör után kijöttem hulla idegbetegen, és szétszedtem a négyest, felriggeltem a saját ötösömet. Dühömben kicseréltem a rövid kötelet a hosszabbítóban, így legalább azzal nem lesz már gondom a jövőben. Visszamentem azzal. Szerencsémre akkor kezdett beerősödni a szél, ez már kettő után volt. De csak pöffvadászatra volt elég. Néha sikerült megsiklanom, elkezdtek a többiek is beáramlani. Egyszer csak Endruval találkoztam a vízen, hetessel vadászott. Láttam, hogy elkap egy pöfföt, mögötte voltam, aztán engem is elkapott. Siklottunk a part felé. Ő már visszafele tartott egy újabb pöffel, amikor én még csak odafele. Mire megfordultam, elmúlt a fuvallat. Várakoztam. Egyszer csak jött egy újabb pöff, Endru megint szembe jött velem. Egyszerre indultunk meg egymással szembe. Egy kiáltás kíséretében az árbóckezével rám mutatott. Mivel én nem vagyok ilyen ügyes, nem tudok még visszamutatni rá, de visszakiabáltam: Toljaaaaaad! Az érzést, és az élményt nem lehet visszaadni írásban. Ez a pillanat bevésődött az emlékeimben, és sosem fogom elfelejteni. Kicsi apróság, de nagyon  felemelő volt. Jelenléte mindig motivál, és érzem, hogy egyre jobb leszek a segítségével. Aztán Endru ki is ment, mert nem szenvedett a hetessel. Én még bent maradtan vagy egy órát, és vadászgattam. Néha rövidebb szakaszokra elkaptam valamit, de összességében nem ez volt a best day. Mondhatnám, hogy nem volt Bigday. Néha Jani bácsival meg Ferivel akadtam össze a vízen, akik batár nagy cuccukkal néha lesiklottak. Egyszer majdnem elvágódtam, úgy röhögtem rajtuk. Araszoltam, de néztem hátra, jöttek a hátam mögött egymás mellett. Jani bácsi oda szólt Ferinek: Figyelj, jön a pöff! Jött is. Meg is indultak mindketten, én meg csak kiabáltam, hogy „Szemeteeeeek!”. Kb. 5 másodperc múlva mindketten egyszerre dobtak egy hátast. Úgy kommentálták, mintha elvágták volna a szelet, hirtelen nulla lett. Ők röhögtek a vízben, én meg röhögtem rajtuk. Olyan mókás volt, ahogy egyszerre megindultak, és mintha szinkronszörfösök lennének, egyszerre pottyantak, mint egy előre begyakorolt koreográfia lett volna.  Egy másik alkalommal szemből jöttek, persze én csak himbálóztam a vízen, ők meg siklottak felém. Feri egyik oldalról, Jani másik oldalról került el. Valamit oda kurjantottunk egymásnak. Elgondolkodtam, hogy lecseréljem a vitorlámat Endru hetesére, de egyrészt az ötösével is kényelmetlen volt menni, másrészt meg tudtam, hogy a hetes még nehezebb, ha beborulok vele, soha nem szenvedem ki a vízből. Úgyhogy maradtam a sajátomnál, amíg fújdogált a szél. Két órát voltam bent, mint ahogy a parton Esztitől megtudtam. Összességében azért nem volt rossz, minden vízen töltött perc ajándék!