Szombaton, ragyogó napsütésben, 10 óra körül érkeztünk meg a Fertőre Endruval. Ígéretes déli szél volt kilátásban, és csak itt fújt az országban. A kocsi plafonig volt pakolva cuccal. Így is csak 2 deszkát vihettünk. Időközben tulajdonosai lettünk egy Axxisnak, pontosabban a hivatalos tényállás az, hogy én kaptam tőle ezt a deszkát hogy fejlődésem újabb állomására lépjek. Sárga Szörny lett a neve, mert szörnyen lehet vele hasítani. Amikor megérkeztünk, már lengedezett valami, de egyértelmű volt, hogy még nagy vitorlára is kevés. Nyugisan összeszereltünk, és hamarosan elérkezettnek láttam az időt, hogy teszteljem a szelet az én tavaly szerzett szerelmemmel (kivételesen a deszkámra gondolok, bár Endrura is tökéletesen ráillik az állítás). :P Őszintén bevallom, féltem. Féltem, hogy hirtelen beerősödik a szél, durván ráfúj, és nem tudok kijönni. Féltem, hogy eme mutatványban túl hidegnek bizonyul a víz, féltem attól, hogy esni-kelni fogok. Féltem szörfözni. Rossz érzés volt félni valamitől, ami annyi örömet okozott már. Viszont volt ott „valaki”, aki megnyugtatott, nem lehet bajom, mert vigyáz rám, és ha bent ragadok, kiment. Mivel gondolom, hogy túlnyomó részt férfiak olvassák a szörf sztoriaimat, nem szeretnék elmenni túl nyálas irányba, de ettől az óvó, védelmező, megnyugtató gondoskodástól elolvadtam. És nyugodt szívvel szálltam vízre. Régen, mindig egyedül voltam, és mindig bennem volt a félsz, hogy mi lesz, ha valami történik velem. Nyilván a riderek baj esetén segítettek volna, ahogy erre már volt példa, de nem ugyanaz, mint amikor tudom, hogy VALAKI konkrét vigyáz rám, és rajtam tartja a szemét. Ha csak a félszemét, akkor is… ;) Szóval bementem. Cipőt már nem vettem, elsőre picit hüsinek tűnt a víz, de gyorsan megszoktam. Büszke tanárom hálás tanítványaként a jól begyakorolt, bár cseppet sem eleget gyakorolt beachstarttal már a deszkán is voltam. Engem ez is tök nagy örömmel tölt el, hogy el tudok így indulni, és nem kell felhúznom a vitorlát. Mindig úgy néztem az így induló szörfösökre, mintha én alsó tagozatos lennék, ők meg már felsőbe járnának. De már talán én is felsős lettem. Mivel a szél ereje a nálam 20-30 kilóval nehezebb versenyzőknek még kevés volt, szinte elsőként mentem ki. Volt talán 1 vagy 2 szörfös hatalmas cuccal kint. Láttam a parton lévő csodálkozó arcokat, a „nézőközönséget”, a laikusokat, hogy meglepődve konstatálják, hogy „ez egy lány”. A pasim segített bevinni a cuccot, hogy ezzel se fárasszam magam, mert kondi zéró, puhány, és tunya vagyok, semmi sport egész télen. Kezdetben kevésnek bizonyult a szél. Egy kör után ki is jöttem, siklani nem tudtam. Aztán kezdett erősödni. Visszamentem, és már a pöffösebb szélsávokban meg tudtam siklatni a kicsikémet. De még nem volt az igazi. Endru is bement a nagy deszkával, meg hetessel, de neki is kevéske volt kezdetben. Aztán elkezdett megjönni. Nem tudom mennyit lehettem bent, de siklottam, elég sokat. Igaz, csak a pöffökben, mert nagyon lukasan fújt. Ráfújásnál faja volt, a lukakban meg ácsorgás. A part közelében, meg a táv felétől kifele lehetett szeletelni. Meglepődve tapasztaltam, hogy az első komolyabb megsiklásomnál papucsba tudtam állni. Ezen azért voltam meglepődve, mert először is azt hittem, hogy sokat fogok esni, meg slajderolni, másrészt, tavaly még nem ment minden esetben a papucsolás. Most viszont minden szerénység nélkül mondom, hogy nagyon ügyeske voltam. És ami még ennél is jobb, hogy bár nehezebben, de a gyengébbik oldalamra is kiviteleztem ezt, mert erre meg végképp halál béna voltam még tavaly papucsolás témában. Úgy száguldottam el lelkes riderek mellett a darálógépemmel, hogy pillanatok alatt a nádasnál találtam magam, és fordulhattam vissza. Pozitív élményként nyugtáztam, hogy fordulásoknál, már nem ejtem el a vitorlát, tavaly azért volt rá példa. Olyan, mintha beért volna bennem a tavalyi gyakorlás. Sokszor vizionalizáltam a mozdulatokat a szörfmentes időszakban, elképzeltem, hogy kell csinálni, és agyban sokszor lepörgettem, és esküszöm, emiatt ment ilyen jól. Bár nem gyakoroltam, fejlődtem. Mert az agyammal gyakoroltunk. Jól ment minden. Amikor elfáradtam, kijöttem, és átadtam a terepet a „7-esnek”. Aztán kezdett erősödni a szelecske. Sokasodtak a fehér tarajok, amiből egyértelműen következett az átszerelés. 4.7-re kapcsoltam. Bár a deszkámra kicsi ez a vitorla, és nem is szeretek ezzel a kombinációval menni, mivel kisebb deszkával még nem tudok, kénytelen voltam ezzel küzdeni. Mert ez már küzdés. Meglepő módon ez a küzdelem is jobban ment, mint tavaly, amikor is a kisvitorlámmal nyomtam a slajderokat ezerrel, a pöffök belevágtak a vízbe. Most erről sem volt szó. Bár papucsolni sokkal kényelmetlenebb vele, eddig nem is nagyon tudtam összehozni, most sikerült. Kicsit tovább kellett siklatni, mielőtt beleállok. És meglepetésemre a gyengébb felemre is sikerült ezt végrehajtanom, pedig ezt tényleg nem gondoltam volna. Aztán amikor elkezdtem bénázni, tudtam, hogy eljött a vég. Elfogytam. De így is sokat bírtam ahhoz képest, amennyit gondoltam, hogy fogok. Amíg Endru bent volt a deszkámmal, én az új szerzeménnyel barátkoztam. Egyelőre csak ismerkedtünk. Megnéztem, hogy fel tudom-e húzni rajta a vitorlát. Aztán elindultam beachstarttal. Esküszöm, azt éreztem, hogy simán el tudnék menni vele a nádasig, az ügyesebb oldalam befele volt, de kijönni nem tudtam volna. Ezért csak a part közelében bénáztam. Elindultam, próbáltam megfordulni, hát az már nem jött össze. De így is jobban teljesítettem, mint amit reméltem. Sajna a wasserstart nagyon a küszöbön van már. Anélkül nem fogok tudni továbblépni. Kicsit gyakorolgattuk is Endruval, a ráérzés, meg az irány már nagyjából megvan. Csak maga a helyzettel kell még megbarátkoznom, AGYBAN. A legnagyobb félelmem, hogy hogyan fogom beállítani a cuccot, és kiszenvedni a vízből a vitorlát. De majd ez is alakul, biztos. Nálam ez a vízválasztó, hogy fogok-e fejlődni, a wasser a mumusom. És egyelőre nem érzem, hogy akarom. Addig pedig nem fog menni, amíg nem akarom. Bár mondjuk már olyan 60%-on állok ezután a hétvége után. A kisvitorlámmal való kényelmesebb szörfözés ígérete most sokat lendített a hozzáállásomon. Meg persze a fantasztikus mentorom, aki nem hagyja, hogy elkanászodjak ;). És motivációnak ott volt az a két női rider (egy szőke és egy barna), akik olyan elegánsan, lazán, és természetesen szörföztek, amire én is vágyom. Egyszer talán majd én is ilyen leszek...
Összességében elégedett voltam a nap nyújtotta szél repertoárral. Valóra vált a kérésem, hogy a nagy vityómmal gyakorolhassam a siklást, és nekem már ez is önmagában elég lett volna. Szezonnyitónak nem kívánhattam volna jobbat!
