Mátéval való megismerkedésünknek semmi köze nem volt a szörfözéshez. Egy győri vendéglátó egység telt házas estéjén az ő asztaluknál volt hely, ahol barátosnémmal meghúztuk magunkat. Beszélgetésbe elegyedtünk, és a véletlen szél összefújt két szörföst. Ő volt az első függetlenül megismert szörfös haverom. És persze nem fogytunk ki a szörfös témákból. Eljött a tavasz, akkor már jó pár hónapja nem hallottunk egymásról. Amikor is újra feltámadt a szél. Nekem nem volt semmilyen felszerelésem, így rá voltam utalva. Lévén, hogy áprilisban még nincsenek nyitva a kölcsönzők. Természetesen bezsongattuk egymást a szörfözésre. Az első kilátás nem jött össze, a guru végül levette a szelet. Aztán valamikor áprilisban, az egyik hétvégén Révfülöpöt céloztuk meg, mivel ők ott szoktak csúszni. Máténak egy kb. 160-170 literes deszkája, és egy 7.2-es riggje volt. Mai fejemmel már nem csinálnám meg azt, amit akkor: egy vékony shortyban merészkedtem be a vízbe, ami szerintem még 15 fokos sem volt. Se ciő, se csuklya, ami védte volna a fejemet és a hajamat. Máté még ennyit sem viselt: egy szál rövidnadrágban állt először deszkára abban az évben.
Minden fizikai felkészültség nélkül vágtunk neki a szörfözésnek. Én naivan azt hittem, hogy majd kihúzom a vízből a 7.2-es vitorlát. Hát annyira nem ment. Null kondi, null felkészültség, én azt hittem… Igazából ekkor tudatosult bennem, hogy attól, hogy kezdő cuccon álltam már, nem tudok szörfözni. Máté azért 1-2 évvel előttem járt, neki azért ment a dolog, de rossz volt nézni, hogy szinte minden ruha nélkül tolja. Már csak a vízbejutás is körülményes volt. Még nem voltak berakva a bejárók, csak egy algával borított beton részen lehetett bejutni, ami nagyon csúszott. Szépet lehetett volna ott burkolni, volt egy-két necces megcsúszásunk is, de szerencsére nem volt komolyabb esés. Elkezdtem (volna) próbálkozni, de a vitorlát nem tudtam kihúzni. Nem is értem, hogy gondoltam, hogy a 3.2-es tanuló cucc után, képes leszek kihúzni a 7.2-t. Máté próbált segíteni a vitorla feladásában, de így sem voltam előbbre. Hamar feladtam a próbálkozást. Nem volt értelme. Így is lesodródtam, és úsztam vissza shortyban. Gondolom az adrenalintól nem éreztem a hideget. Ekkor kezdett megfogalmazódni bennem, hogy kéne nekem egy számomra megfelelő méretű tanuló cucc. Az eset után kikértem pár okos véleményét, hogy mekkora az a vitorlaméret, amivel elkezdhetek tanulni. Elég egybehangzóan esett a választás az 5.4-es méretre. Elkezdtem rigget keresni, a szokásos használt cucc portálokon nézegelődtem. Viszonylag hamar megtaláltam az első saját szörf cuccom kezdő részletét. Egy 5.4-es NP boldog tulajdonosává váltam. Magam sem akartam elhinni, hogy megvettem. De még hosszú volt az út, mire összeállt a komplett felszerelésem. Nyár végére lett meg minden. Tehát volt vitorlám és árbocom. Bum még nem.
Saját riggem első bevetésére a Velencei tavon került sor. Akkor épp nagyon rossz egészségi állapotban voltam. Egy nappal korábban derült ki, hogy a pesti háziorvosom már hónapok óta félrekezel. Folyamatosan antibiotikumokkal tömött a visszatérő torokgyulladásom, orrdugulásom, köhögésem miatt. De én gyanakodtam, hogy más probléma lehet itt, önállóan kerestem fel egy ismerős allergiával is foglalkozó orvost. Kiderült, allergiás vagyok, amit az antibiotikumos sorozatkezelés oly mértékben aláásott, hogy nem lesz egyszerű onnan talpra állítani a szervezetemet. Hozzáteszem, minden sporttól és mozgástól eltiltott, rengeteg alvást és pihenést írt elő. Az alvás az erős gyógyszerek mellékhatásaként meg is volt ;). De amint a példa is mutatja, a sporttal kapcsolatos tiltást nem tartottam be, már másnap lent voltam Velencén. Az autóutat végig aludtam, még szerencse, hogy nem én vezettem :P. Gyakorlatilag nem kaptam levegőt, fulladtam, leragadtak a szemeim, mégis az egyetlen vágyam az volt, hogy megtanuljak szörfözni. Akkoriban ez volt az egyetlen jó dolog az életemben. Mondhatom, ez az egy dolog tartott életben. Nagyon rossz korszakot éltem meg, és ha nem a szörfözésre fordítom az energiáimat, nehezen jöttem volna ki abból az állapotból. Tehát megérkeztünk Gárdonyba. Mivel csak Máténak volt bumja, először ő szörfözött a 7.2-vel, majd összeszereltük az én riggemet az ő bumjával és hosszabbítójával. Akkoriban még a csiga befűzését sem tudtam. Miután összeraktuk, kezdhettem a próbálkozást az ő deszkájával meg félig az ő riggjével ;), illetve félig az enyémmel. Nagyon hálás vagyok neki, nélküle talán nem lett volna lehetőségem tanulni, gyakorolni, próbálkozni, kibontakozni. A 7.2-vel szemben jobban elbírtam a már saját vitorlámmal. A kezdeti potyogásokat gyorsan letudtam, és elkezdtem „mászkálni” egyik, meg másik irányba. Parttal párhuzamosan lehetett menni, asszem északnyugati szél fújt. Voltak banális dolgaim. Például rossz oldalon akartam felhúzni a vitorlát, és jó párszor meg is próbáltam, mire rájöttem a hiba okára. Akkor még gondolkodnom kellett az irányokon, honnan fúj, akkor merre fogok menni, honnan kell kihúzni a vityót, stb. Máté a partról vigyázott rám, és szurkolt, eszméljek fel. Időközben megérkezett Tibi bá (Ausztráliából), ők jóban vannak, így elvonta Máté figyelmét. Én már a befejezésre készültem, és beleestem a menjünk még egy utolsót hibába. Borultam egy nagyot. Amivel nem lett volna gond, csak ez az esés, nem egy egyszerű hátas volt. A vitorlát valahogy visszacsapta a szél, és ráesett a lábfejemre úgy, hogy a lábamat az árboc odaszorította a deszkára, miközben én dobtam a hátast, és ezzel az esési lendülettel passzírozódott ki a lábam a szorításból, amit szépen végigszántott a rigg. Nem beszélve az ütődésről, amikor rávágódott. Iszonyatos fájdalom nyilallt belém, nem tudtam ráállni, és hiába kiabáltam, Máté nem hallott a parton. Szerencsére leért a lábam, nem voltam túl messze a parttól. Kisántikáltam, és vázoltam a történéseket. Rosta alá vették a sérülésemet. Nem tört el. Ez jó hír volt! De a horzsolástól vérzett, azonnal elkezdett lilulni és bedagadni, és persze fájt. Dühös voltam, hogy már a szezon elején elvágom az esélyeimet egy ilyen ostoba borulással. Ekkor tanultam meg a nemtom hányadik szabályt a saját bőrömön: sose menj vissza arra a bizonyos „na jó csak még egy kör”-re. Mindig akkor történik a baj. Sajnos ez az a szabály, amit magamon nem igazán sikerül betartatnom. :) Bár azóta már keményebb leckét is kaptam, így talán nem szivatom annyira ki magam, mint a kezdetekkor… ;)
