Tudom, már régen publikáltam. Pedig lenne mit. Jó, nem olyan extra, mert nem volt egyik sem egy kiadós szörfözés, de azért megosztom a publikummal. A szétszörfözős hétvége után már a nyakunkon is volt az újabb front. Keddre és szerdára írta a Big Day-t. Persze beindult az agyam, hogyan lehetne megoldani szabadság kivétele nélkül, hogy részesüljek 1-2 órás csúszkálásban. Több tényező korlátozta a mozgásteremet. Először is, vérbeli szörföshöz híven, minden pénzemet szörfözésbe, és az épp csúszásra alkalmas tóhoz való eljutás érdekében benzinbe ölöm. Ezért hó vége révén anyagi határaimat súroltam. Magyarul: totál le voltam égve, és fizetésig kb. két zsemlére elegendő pénzem volt. A másik terrorizáló tényező az időgazdálkodás volt a cégnél. Hó utolsó napja révén nem tudtam az égből leakasztani hirtelen plusz órákat, amiket lecsúsztathatok, hogy kettőkor lelépjek ride-olni. Mindezen tényezők - valamint az eső, drasztikus lehűlés – következtében arra a szomorú elhatározásra jutottam, hogy a keddet kihagyom. Ám új nappal, új hónap kezdetével, új álmok ébredtek bennem :). Szerda. Ismét fúj, de hideg van. Bár már nem esik. Egész nap tipródtam az irodában. Lévén, hogy a mi épületünket felújították, egy kollégámnál kaptam menedéket, aki ismerte szenvedélyem mélységes bugyrait. Percenként változott a véleményem, hogy menjek vagy ne. Képes voltam meggyőzni mindkét álláspontról újabb és újabb érvekkel magamat. Az eszmefuttatásaimat természetesen hangosan prezentáltam, így délre az amúgy türelmes kolléga már a plafonon volt a hezitálásomtól. Aztán magamra hagyott vergődő gondolataimmal, elpártolt egy megbeszélésre (vagy csak nem bírta tovább). Mire visszatért, megszületett a végső elhatározás, és már vettem is a kabátomat. Felkészült szörfösként eleve cuccal felpakolva mentem dolgozni, így csak leszambáztam a garázsba, és már indultam is a Luppára. És hogy mi volt a mindent eldöntő érv? ;) EGYSZER ÉLÜNK! Nem ijedhetek meg egy kis esőtől vagy hidegtől. Ezért van a világon hosszú ruha, cipő és csuklya. Mivel pénzem továbbra sem termett csodafán, azt a szánalmas döntést hoztam meg, hogy bár Luppán baromi pöffös a szél, még az is jobb, mint nem szörfözni. Igyekeztem a hasznos oldalát nézni: gyakorlom a pöffkezelést. Biztonságot adott ehhez, hogy nem egy Balaton méretű tóról beszélünk, így nem kellett tartanom az elsodródástól, vagy ha mégis, lazán visszasétálhatok a parton. A Lehel tértől pillanatok alatt kint termettem a tónál. Rengeteg autó volt, bár még csak fél négy körül járt, és fújt rendesen – legalábbis úgy tűnt – sokan már elmenőben voltak. Felmértem a vitorlák méretét, leinfóztam pár embert, és úgy döntöttem, elég lesz a kisvityóm. Gondolom már minden kedves és lelkes olvasóm kívülről fújja a méreteimet… Pontosabban a vitorlaméretemet ;) A leinfózott delikvensek közül az egyik srác odaszólt:
- Téged ismerlek Fűzfőről!
Mondom, lehetséges, szoktam oda járni. Hát ő nem volt nekem ismerős. Volt vele egy csajszi is, szörfös, akivel pár perccel később a parton futottam össze. Ahogy csevegtünk, kezdett derengeni, de szánalmasan bevallom, hogy a szörfruhájáról ismertem fel, nem pedig az arcáról. Az arc és a névmemóriám pocsék. Mint villám hasított belém, törtek fel az emlékek, és tisztán láttam. Még a nyár derekán ismertük meg egymást Fűzfőn. Szerencsémre ő sem ismert meg ruhában, mármint nem látott meztelenül, csak utcai ruhában nem ismert fel, mert azt mondta, szörfruhában tudna csak beazonosítani. A kölcsönös „felismerésnek” örülve elcsevegtünk a nap széljárásáról. Ő a nagyvitorlámat javasolta, ő 5.3-al volt bent, de túl erőteljes pöffök fújtak be, így maradtam a kicsinél. Segítséget kértem lejutni azon az utálatos lejtőn. Egy öreg, rutinos róka készségesen állt rendelkezésemre. Szörföztem. Botrányosan pocsék volt, nem kell mondanom. Kevés volt a cucc, meg-megsiklottam, de mire eljutottam oda, hogy papucsba álljak, a tó elfogyott alólam. Aztán természetesen fokozatosan gyengült a szél, míg nem olyannyira elfogyott, hogy már a szélrohamok is kevésnek bizonyultak a megsikláshoz. Pöffvadászat volt a gáz formájában.
Amíg volt elég szél, tudtam gyakorolni a biztonságosabb vitorlakezelést. Arra mindenképpen jó volt, hogy a pöffökre jobban figyeltem, és talán hozzájárul ez a tapasztalat ahhoz, hogy next time Fűzfőn a pöffparádéban jobban boldogulok, és nem esek annyit, és nem verem ripityára a deszkámat, és nem nyomok annyi slajdert. Bár az új deszkám megvásárlását követően jelentősen csökkent a nyomott slajderek száma. Kb .egy órát tudtam menni, amikor elegem lett, mert már semmire nem volt elég a szél, és kimentem. Ismét jött a szenvedés a hegyoldalon való feljutással, így megkértem azt a szerencsétlen kiszemelt áldozatot, aki épp kémlelte a szélhelyzetet. Láttam, hogy annyira nem fekszik neki a hordár szerep, de ezután bájos csevejbe elegyedtünk, miközben szereltem szét. Rácsodálkozott, hogy csak így egyedül vagyok lány létemre. Nem is értem, miért, hisz ha jól emlékszem nagyjából 1920-as évek óta emancipálódtunk, és egyenjogúsodtunk férfi társainkkal. Diszkréten elmagyaráztam neki azt, amit egy korábbi bejegyzésemben írtam, hogy csak addig vagyok egyedül, amíg eljutok a szörfözésre alkalmas spotra. Ott már várnak a sorstársak, akikről semmit nem tudok a nevükön, a cuccuk összetételén és szörftudásukon kívül. De kell ennél több? A vízre mindenki ugyanazzal a céllal száll: hogy csússzon egy akkorát, ami 100 orgival felér! És ennyi bőven elég! :D
