Pénteken már megvolt a hétvégi komplett terv: szörfözés a Balatonon, egészen péntek estig oda írta a szelet a guru. Aztán az este 7 órási frissítésnél jött a szokásos csalódottság. A szél zéróra esett vissza az egész Balatonon. Ellenben a Fertő tóra nagyon jókat írt, mint ahogy egész héten ott jól fújt. 11-12 csomós ÉK-i szél, amit a windguru nem tud pontosan belőni – mint utólag megtudtam – úgyhogy állítólag annál több volt. Péntek este az egész programot átszerveztem. Irány szombat reggel a Fertő, alvás otthon a szülőknél Győrben. Azért megvártam a reggel 7 órai frissítést, de a szél tartotta magát. A kocsi fel volt pakolva, eleve nem pakoltam ki belőle. Reggel gyorsan összerámoltam a szükséges cuccokat, és elindultam. Győr első lehajtójánál jártam, amikor beszéltem a szüleimmel, hogy most nem nézek be, majd csak este érkezem. Mivel győri vagyok, pontosan ismerem az összes lejáratot a pályáról. A következő pillanatban pedig azon kaptam magam, hogy a 145-ös km kőnél járok, a lébényi lehajtónál. Amit ebben a pillanatban sikeresen el is hagytam, úgy letaglózott a sokk, hogy hogyan kerültem oda. Többen mondták erre a sztorira, hogy biztos elgondolkodtam, na de 20 percet??? Főleg úgy, hogy egyetlen egy tábla sincs meg az emlékeimben az elsőn kívül, pedig direkt arra gondoltam, hogy akkor innen figyelem a lehajtókat, és mivel több lehajtási lehetőség is jó nekem, bármelyiken kimehettem volna. X-akták paranormális jelenség része voltam. Elveszett 20 perc és 30 km az életemből ;). Akkor szedhettem elő a navigációt, hogy merre lenne a leggyorsabb eljutni Fertőrákosra. Ausztrián keresztül vitt, úgyhogy mivel láttam egy utat a térképen, ami Csornára vezetett, beütöttem ezt úticélnak. Remélem nem voltak útközben trafik… :S

A furcsa az volt, hogy ugyanannyi időre értem oda, mintha nem tettem volna meg ezt a kitérőt, ami kb. 60 km plusz volt. De végre ott voltam. Most nem mentem be a strandra, mivel csábítottak a szörf összeszerelő helyre. Egy blogomhoz küldött kommentből kibontakozó emailes eszmecsere folytán az ismeretlen, de annál választékosabban fogalmazó „idegen” írta, ha legközelebb arra járok, oda menjek, mert jó a társaság. És valóban! Kedvesen üdvözöltek azok az emberek, akik szeptemberben láttak, megismertek, és mindenben segítettek, támogattak. Én annyira nem ismertem fel őket, talán arcról kicsit, de nevekben nagyon gyenge vagyok. Arcokban is, de nevekben klasszisokkal gyengébb. Jó kis parkolóhelyem lett, mert még időben érkeztem. Felmértem a helyzetet, leinfóztam a vitorlaméreteket, a szél minőségét. Egyenletes szélről meséltek. A víz tarajosan hullámzott, kis aggodalommal töltött el, hogy számomra nagyok a hullámok, és sok lesz a szél a kisvitorlámhoz is. De ha már ott voltam, nem volt maradásom. Szépen, nyugodtan összeszereltem, nem kapkodtam, hisz a szél egész nap fújni fog, és így sem fogok tudni annyit menni, amennyit a szívemben szeretnék, mert fizikailag nem fogom bírni. Hosszú ruhát vettem fel, mert a víz visszahűlt az egész heti változatos időjárás következtében. Első körben egy órát voltam bent. Félelmeteseket siklottam. Szintén féltem a sebességtől, de tudtam, hogy ez kell ahhoz, hogy valamilyen úton-módon elérjem azt, hogy bele tudjak állni az egyik vagy mindkét papucsba. Továbbra is távolinak éreztem a deszkámon a gyökhöz képest, de kitartóan küzdöttem. Örömmel és biztonságérzettel töltött el, hogy az ügyi oldalam volt a kifele vezető oldal. : ) Ez olyan lényeges szempont lett, hogy bocsi, ha már unalmas ezt hallgatni. Még meglepőbb fordulat volt, hogy bár befele nem uraltam annyira a deszkát, mégis ezen az oldalon sikerült belelépnem az első papucsba. Majd pár rund után a másik oldalon is elértem ezt a sikert. Boldogsággal töltött el a tény, hogy azt éreztem, ezzel ismét előbbre léptem egy szinttel. Állítgattam a trapézkötelek elhelyezkedésén, a bum magasságán, a gyököt hátrébb hoztam, ahogy teszteltem a vitorla viselkedését, húzását, mozgását. Az első sikeres és óra után egy óra pihenő következett. Energiafelvétel, pihenés, napozgatás. A második órában áttörés történt: befele mindkét papucsba beleálltam, nem hittem, hogy ezen a deszkán sikerül ezt megélnem. De a deszka terhelésén még van mit csiszolnom. Befelel elég sokszor felluvolok még, feltételezem emiatt van. Kifele viszont tökéletesen én vagyok a főnök! Bár ebben az irányba csak az első papucsba sikerült beleállnom, de ez is haladás. Volt pár perecelésem a fáradságtól, de ez nem szegte kedvemet. A második menetben történt az egyik ilyen „csobbanásnál”, hogy próbáltam a vitorlát átfordítani a másik oldalra, de csak nem mozdult. Vagy jött vele deszka fara is. Alányúltam, és éreztem, hogy a trapézkötél rácuppant a szkegre. Felfordítottam a deszkát, és kisebb pánik öntött el, mert épp nem volt a közelemben senki, akitől segítséget kérhettem volna. Feszegettem, húztam-vontam, nem akart lejönni. Már-már rákészültem egy fél maratoni úszásra, amikor erőt vettem magamon, vettem egy mély levegőt, és eldöntöttem, hogy ezt én akkor is megoldom. Ha az valahogy beleakadt, akkor ki is kell akadnia. Így is lett: addig-addig helyezgettem a deszkát, amíg megtaláltam azt az érzékeny pontot, amikor a kötél lecsusszant róla. Pániknak vége. Ez a menet kimerítőbb volt, de azért egy órát megint bírtam. Újabb egy óra fújás következett. Hasznos információkhoz jutottam a surferektől vásárlás ügyben, és segítséget is ajánlottak, ha arra kerülne sor, hogy valamit szeretnék lecserélni, venni. Az utolsó rundnak nem adtam sok esélyt, annyira égtek a karjaim. De muszáj volt bemennem, ha már ott voltam. Ez csak háromnegyed órás menet lett, és a szél is gyengült, nem siklottam minden szakaszon, lyukak keletkeztek, de levezetésnek éppen elég volt. Megszáradt a vitorla, szétszedtem mindent, elköszöntem attól, aki még ott volt, és teljes elégedettséggel, boldogságmámorban úszva, vidámkodó zenét hallgatva hazamentem, ahol isteni, meleg házikoszttal vártak. Kell ennél több??? :D