Péntek! Végre! Verőfényes napsütés, magabiztos délnyugati szél. Eredetileg nem terveztem, hogy már pénteken lezúzunk Balcsira. Szombat reggeli korai kelés volt betervezve. De egy lent nyomuló szörfös telefonja kizökkentette a plant. A szél jó! Bár a délnyugati elég hektikus egy fajta, tavasszal négy óra után nem sok minden marad belőle, de azt a megnyugtató információt kaptam, hogy ez már a nyári délnyugati J. Ez fúj kora este is. Munkából kettőkor tipli, cucc összepakol, a városból való hatékonyan kijutás után ötre ott álltam menetkészen összeszerelve. Zamárdi volt az úti cél több okból is: 1. délnyugatiban déli partra megyek, Fűzfőre soha többet, mert azok a hullámok kikészítettek: irreálisan nagyok a szél erejéhez képest; 2. az adott partszakaszon nem szörföztem még, 3. a szállás is ott volt. Elnézve a helyzetet nem fűztem sok reményt az ügyhöz. És be kell vallanom, hogy pozitívan csalódtam. Nem gondoltam volna, hogy akár egy rövid kis időre is, fogok tudni siklani. Felcsaptam pöff-vadásznak. Laikus olvasó barátaim kedvéért elmondanám, ez annyit tesz, hogy mész-mész kényelmesen, de csak lomhán, nem nagy sebességgel. Figyeled a vizet, a környezetet, mikor jön egy pöff, azaz széllökés, amit el tudsz kapni, fel tudsz használni, hogy siklásba hozd a deszkát. Mivel több édes visszajelzést is kaptam régi kedves ismerősöktől, hogy bár nem értenek a szörfözéshez, és azt sem mindig értik, miről beszélek, de elolvassák a kalandjaimat. ezért nekik ajánlok majd egy új bejegyzést, mely amolyan szörf szótár, windsurf alapfogalmi kézikönyv lesz. Onnantól elméletben mindenki tudni fog szörfözni ;) De térjünk vissza a pöffjeimhez. A bent töltött bő egy órában többször sikerült siklásba hoznom a szörfömet, el-elkapva egy-egy meglepően jó pöfföt. De inkább bámészkodó, túraszörfözés volt. Gyönyörködtem a csodás balatoni tájban. Szemben magasodtak Tihany zöldellő lombjai, az apátság, az északi part mentén lassú mozgású vitorlások, és körbevett a gyönyörű, lassú, elnyúlt hullámzású magyar tenger. A nap már nem égetett, a hőmérséklet kellemesen meleg volt. Végre már nem kellett a hosszú ruha, a víz kellően felmelegedett, elég volt a shorty. Tippjeim szerint Tihany felé félútig mentem be, de köztudott, hogy nem tudok jól távolságot saccolni. Bár némi fejlődés mutatkozott az utóbbi időben, de ez akkor is egyéni mérce ;). Egy órás hol siklás, hol evickélés után kezdett gyengülni a szél, így befejezést fújtam. Ismét levontam egy tanulságot: arra az oldalamra, amikor a bal kezem van elől, sokkal bizonytalanabb, mondhatni bénább vagyok, mint a másik oldalamra. Tudom, hogy ezzel mindenki így van. Mikor bemegyek, mindig megfigyelem, hogy épp a bénább vagy az ügyesebb oldalam a befele szörfözős oldal. Ez azért fontos számomra, hogy tisztában legyek, hogy könnyebben vagy nehezebben jutok-e ki. Mert ha már el vagyok fáradva, inkább nem megyek vissza arra a bizonyos „na csak még egy kört”-re, ha a bénább oldalam „esik” kifele, mert nem biztos, hogy képes vagyok kijönni, ha borulok, vagy történik valami, például beerősödik a szél. Megismertem a határaimat, tudom már, mikor kell felfüggeszteni, nem abbahagyni(!) a csúszást. Nagyjából másfél órára vagyok kalibrálva. Persze ez javulhat, ahogy a technikám javul. Mert elkezdtem erősen és kritikusan figyelni a technikára. Már nem bámulok a vitorlába, nézek előre, ahogy a nagykönyvben meg vagyon írva. Figyelem a szelet, a vizet, az utamba tolakodó vitorlásokat. Ha látom, hogy jön egy pöff, fel vagyok rá (többségében) készülve. Látom, hogy milyen hullámokon vágatok át, így nagyjából kiszámítható a deszka viselkedése. Néha még azon kapom magam, hogy nem csak a trapézt használom, hanem a karomat is erőteljesebben, ezért mindig rálazítok a karjaimra, amolyan ellenőrzésképpen. Hogy aztán elérjem azt a következő álmomat, hogy a vízfelszínt simogatom, miközben siklok. Már most is gyönyörű ez az egész, de ennél csak fantasztikusabb lesz!
