Nem is merek már utána számolni, mikor volt az a szörfözés, aminek a beszámolóját épp írom. Jó pár hete. Napsütéses vasárnapi nap volt, amikor is 11 órára 13 csomós szelet prognosztizált a windguru. Nem voltam hajlandó korán kelni, kényelmes ébredés és bepakolás után fél 12-kor a Fertő parton voltunk, kedvenc spotunkon. A szélnek viszont még csak jelét sem láttuk. A víz csendes volt, a nap szépen sütött. Nem voltam épp a legboldogabb ettől a látványtól. Kirámoltunk a kocsiból, és elkezdtünk szerelni. Én 4.7-et rántottam fel először, Endru 7-est. Megkértem, hogy rakja össze az 5.3-at is (kölcsönvitorla, mert a miénk szervizben volt), egyrészt ha nekem kevés lenne a négyes, a nagyobbal mennék, neki pedig akkor kellhet, ha én a négyessel megyek, mert fúj eléggé hozzá. Mire összeszereltünk mindent, megjött a szél is. :) Tökéletes időzítés! A tarajokat elnézve a 4.7-nek elégnek kellett volna lennie, bementem vele, Endru a hetessel vágtatott, de kevésnek bizonyult – mármint nekem. Kimentem az ötösért. Furcsa volt, mert még sosem használtam, meg kellett szoknom. Nem a legújabb modellek közül való volt, így kicsit rángatott a pöffökben, de szerencsére Fertőn nem úgy kell értelmezni a pöfföket, mint Fűzfőn. Fűzfői viszonylatban Fertőn egyenletes a szél… A sávok sem olyan drasztikusak, mint Fűzfőn. Középen kicsit gyengébben fúj, de nincsenek akkora szélsőségek, és egy jó vitorlamérettel át lehet siklani ezt a részt. Az ötös pont ideális választásnak bizonyult. Egyedül az rossz, hogy a vízben eléggé be kell gyalogolni/úszni, hogy elérjem a szélsávot. Azt hittem sosem érem már el, annyit caplattam befelé a vízben. Miután megszoktam a vitorlát, és odafigyeltem a rángatás kezelésére, simán siklottam fel-le, amíg bírtam. A stratégia is ez volt, mint már megannyiszor, kifulladásig szörfözni, nem beosztani az időmet, mert itthon nem lehet tudni, mikor zárják el a csapot. Mikor jön egy eső, amivel egy időben eláll a szél. Mivel egyik oldalra múltkor Fertőn sikeres fordulókat hajtottam végre, úgy döntöttem, hogy ebben az irányban gyakorlom a fordulót, a másik irányba szerzek elég magasságot, amit elvesztek a fordulóval. Néha azért bepróbáltam a másik irányba is, de az a gyengébb oldalam. Eredményességre ugyanaddig jutottam, mint korábban, megvan az ív, a lábtartás csere és az átperdítésnél zakózok. A sikeres irányomba is ezt sikerült csak elérni. Talán egy forduló sikerült, most nem éreztem annyira rá. A nagyobb vitorlának tudom be, hogy a perdítésnél esésbe fulladt. De kezdem az eséseket is élvezni, amikor már tudom, hogy ez nem lesz meg, csak hagyom magam belefeledkezni az esésbe, a becsapódásba, és végül is mókás, jó dolog. Utána mindig röhögök magamon, kandi kamerával vicces lenne az eséseket egymás mellé téve bemutatni. Toltam vagy 2-2.5 órán keresztül, a végére már elfáradtam, és azért végződtek eséssel a fordulóim. De ismét megtapasztaltam azt, hogy tágabb a határom, mint ahogy én azt gondoltam. Amikor kicsit jobban ráfújt, bent küzdöttem a nádasnál, hogy elinduljak, gyorsan beakasztottam, papucsoltam, és már száguldottam is, kicsit könnyebb volt überben élesedni, és száguldottam jó tempóval szél felé. Nem lassultam le az élesedés során, ahogy szoktam, hanem a tőlem telhető full speeddel tudtam végigszörfözni a távot. Jól felélesedtem és a fordulóval elvesztett magasság után is még feljebb voltam, mint a kijárat. Ismét tanultam valamit ebből a sessionből is. Gyakoroltam azt is, hogy ha erősebben fúj, mint ahogy érzem, hogy elbírok a vitorlával, akkor hogyan wasseroljak, hogy ne tépje ki a kezemből a vitorlát a szél. Szél felé állítva a deszkát, teljesen koordinálni tudom, hogy ne felrántson a deszkára, hanem viszonylag lassan keljek fel a vízből. Folyamatosan érzem meg az ilyen nüansznyi finomságokat, mennyit számítanak. Ezzel alkalmazkodva a mindenféle szélsőséges helyzethez, tágítva a határaimat.
Egyszer kimentem vitorlát cserélni, mert annyira beerősödött, hogy már nem bírtam el az ötössel, de mire kicseréltem és indultam volna vissza a vízbe, ismét lejjebb állt, és mehettem vissza ugyanazzal a vitorlával. Amikor kifulladtam és kijöttem, elmentem kajáért, abban a pillanatban leszakadt az ég, elállt a szél, és ömlött az eső. Még szerencse, hogy neoprénben voltam, bár így is fázok az esőben, nem ugyanaz, mint a vízbe esni. Voltak nagy napernyők, az egyik alatt megvártam a rendelésemet, és mire elkészült, elvonult a vihar. Napsütésben megettem, beszélgettem a többi szörfössel, Endru is kitalált a partra. Elkezdett visszafújni, ő bement a nagy vitorlájával, én hezitáltam, mert kevésnek tűnt egy cseppet, pont egy hajszállal. Nem mentem be, és milyen jól tettem. Mindenki visszamenekült a vízbe, és jól meg is szívták, egy kört lehetett menni, aztán ismét legyengült, majd megint jött egy eső. A kocsiban vészeltem át, amíg a bent ragadtak kiszenvedték magukat szinte nulla szélben. Ezután úgy döntöttünk, hogy szétszerelünk. Öt óra felé járt az idő, kiszörföztük magunkat, és a szél is sztrájkolt. Befagyasztotta magát. Szétkaptuk a cuccokat, elindultunk haza, és abban a pillanatban ismét leszakadt az ég, de annyira, hogy ez már egy besimult esőfelhő volt. Közte volt egy lyuk távolban az égen, mintha csak a menny kapuja lett volna, és átsütött a nap, így a horizonton azon az egy helyen a mennyországba vezető szivárvány tündöklött, mintha csak arra hívogatott volna, hogy ott lehet felmászni a mennybe. Esőben mentünk hazafelé, nem sokkal hazaérkezés előtt értünk ki a felhőrengetegből, ahol szintén egy csodálatos szivárvány emelt égi emléket a mai napnak. Ahogy közeledtünk felé egyre halványabb lett, viszont folyamatosan kezdett teljessé válni, mert csak az egyik felét láttuk. És amint ismét felváltotta a teljes, önfeledt napsütés a felhőket, el is tűnt a szivárványunk.
