A legutóbbi futamot annak ellenére, hogy semmi jót nem kéne tudom róla mondani, mégis teljesen pozitívan éltem meg. Nyilván megvan az oka… Kezdem az elején. A keddi hidegfront már jó előre borzolta az idegeimet, és mivel már elvonási tüneteim voltak, kellett valamit kezdeni a lehetőséggel. Hétfő este legangoltam Endruhoz, ő már lent volt. Helyszín: Balaton. Cél: hajnalban Balatonfűzfő. De csak azért, mert keleti medencére írta a szelet, de mint kiderült a hírforrásoktól, fújt ez mindenhol. Éjszaka a legforróbb nap után nem nagyon jött álom a szememre, meg egy kis gyomorrontás (de lehet, hogy vírus) is befigyelt. Egész éjjel fájt a hasam, a többi dolgot inkább nem részletezném ;). A hajnali 4 órási kelés egyáltalán nem volt megterhelő, olyan volt, mintha épp csak lecsuktam volna a szemem, és már kelhettem is fel. Nem éreztem magam álmosnak, viszont a hasam nem volt jól, tetőzte a fájdalmakat az előző nap nem jelentkezett hányinger is. Így arra a következtetésre jutottam, háztartási keksz diétára fogom magam, ez lesz a legjobb nekem és minden bizonnyal a neoprénemnek is… Tudom, kicsit morbid, de ilyen is előfordulhat, sőt, biztos vagyok benne, vannak olyanok, akik tudnának mesélni... Nekem már a neoprénbe vizelés is kiveri a biztosítékot, de hát ízlések és pofonok :D. Mire kiértünk a 71-esre (külön autóval, mert nekem délutánra vissza kellett mennem dolgozni), kezdett világosodni. A balatoni úton a felkelő nap első sugarai aranysárgára festették a dombok felett az ég alját. Kezdetben piroslott az ég, majd a rózsaszín árnyalatait lassan felváltotta a barack színű ragyogás. Ehhez fogható színt még nem láttam egy naplementében, többször kellene napfelkeltét is néznem. Majd a tihanyi félszigethez közeledve az aranyló égből fel-felbukkant a napkorong kis szelete. Szépen lassan az egész napocska feltűnt az égen, tele titokkal, bujasággal, de éreztetve az ősi energiát, hogy ott lángol benne. Nézni akartam, elmélyülni a látványban, de még az ég alján is vakítóan izzott, narancssárgás árnyalatot öltve magára, és mázolva az égi mezőre. Az utazás egy misztikus ébredés volt, egy csoda, mely minden reggel megszületik, és én minden nap lemaradok róla, sajnos, milyen kár! Az utak üresek voltak, az éjszakába kimaradt fiatalok kóboroltak hazafele a pirkadatban a szórakozóhelyekről. Minden épp csak éledezett, a táj még félig aludt, ahogy én is. Mámoros állapotban vezettem végig az utat, még a gondolataim sem zavartak, úgy elvarázsolt a pirkadat izgalma.
Hatra érkeztünk meg Fűzfőre. Egy sporttárs félig már összeszerelt, majd nem sokkal utánunk jött még egy, és lassacskán egész benépesedtünk. Hétre szinte tele volt a placc. Amikor odaértünk még fújt az éjszaka megérkezett frontszél, de mire vízre tudtunk volna szállni, elcsitult. Mindenki ott állt várakozó állásponton. Egyrészt ott volt a fejekben a dilemma: mit szereljek? Vajon mennyire lesz erős? Vissza fog még egyáltalán fújni? Én először az előrejelzésre szeletem, 4.7-et, majd látva a nagy semmit, összeraktam a régen látott és használt 5.4-emet is. Nem volt kérdés a nagy deszka, kicsit nem is hoztam – még jó, csak feleslegesen cipeltem volna. Fél nyolc körül a türelmetlenek megnyitották a sort, mi nem mentünk be a semmire. Hamarosan elkezdett visszatérni a szellő, de az iránya nagyon fura volt, azt mondták a helyi lokálok, keleties, ebből kifolyólag mocsok pöffös lesz. A nulla és a pöff között pedig lesz minden. Igazuk lett. Nyolc körülre beerősödött annyira, hogy láttam értelmét bemenni. Kis vitorlával kezdtem. Az a faramuci helyzet állt elő, hogy akkor remekül muzsikált, amikor jött egy ráfújás, a szeles szakaszokban böcsületeseket siklottam. De amikor leállt, akkor még a nagy vityó is kevés lett volna. Volt olyan időszak, hogy fújt egy gyenge alapszél, olyankor lehetséges, hogy elég lett volna a nagy, a kicsi határozottan kevés volt, vagy pont nem volt elég. Az első pár körben szoktam az irányát, a pöfföket, kitapasztaltam hol érdemes fordulni, hogy ne olyan helyen essek bele, ahol nulla, és ne tudjak elwasserolni. Mérgelődtem is, hogy kezdetben inkább kevés volt, mint elég. És hogy azért jöttem ide, hogy gyakoroljam a jibe-ot, de vagy kevés, vagy sok, így nem mertem megpróbálni. Aztán az egyik etapnál mégis rászántam magam, befele rájdoltam, és elkezdtem. Elindultam ¾-be, kiakasztottam magam, hátsó papucsból kilép, és jött az aztaaakvaaa érzés. Imádom az ívhúzás érzését, annyira lendületes, mégsem instabil, teljesen biztonságos. Élvezem, ahogy kanyarodik alattam a deszka, de legfőképp azt élvezem, hogy ezt én hajtom végre! Hülyén hangzik, és mégis, oda meg vissza vagyok közben, hogy ezt én élem meg. Endruval hétvégén átbeszéltük a jibe-ot, néztünk videókat, lassításokat, hogy megértsem, mit mikor kell csinálni. És már megint az átkozott agyban történő vizualizálással kell, hogy előhozakodjak. Nem koncentráltam olyan hű de sokat a témára, talán 1x vagy 2x elalvás előtt képzeltem el a dolgot. És most igazából nem is figyeltem arra, hogy mit miután hogyan kell tenni. Amikor úgy éreztem, hogy a deszka átfordult annyira, amennyire kell, magam sem tudom, hogyan hajtottam végre, teljesen ösztönösen megcseréltem a lábamat, pontosabban a lábtartást, mert érdekesen néznék ki, ha a bal lábam lenne a jobb helyén és a jobb a bal helyén ;). Ezzel a lendülettel elengedtem a vitorlát, és nem azért mert tudtam, hogy na itt kell elengedni, hanem a szél csinálta ezt velem. Idiótán hangzik, de a szél tette helyettem az egészet, mintha nem én cselekedtem volna. Nem maradtam végig siklásban, a mozdulat végére szinte állóra lassultam le, és az utolsó mozdulatnál gépészkedtem még kicsit a vityóval, mert nem sikerül elkapnom, így valami vicces figurát hajthattam végre, amiben még az árbocnak és a felhúzó kötélnek is szerepe volt. De megfordultam, nem estem bele, nem esett bele a vitorla, és rajta maradtam a deszkán. Már csak szélbe kellett döntenem a vitorlát, és indultam vissza. Ujjongtam, sikítoztam magamban, és leginkább az aztaaaaakvaaaa szóösszetétel ordított a fejemben. Alig vártam, hogy elmondjam Endrunak. Jött velem szembe, és annyira el akartam mondani, hogy csumára mentünk egymás felé, azt nem tudom, ő miért tartott felém, ezzel párhuzamosan szél felé, mert én háromnegyedben mentem az ő irányába. Oda kiabáltam neki, hogy: Megfordultaaaaam!!! Miközben centikre mentünk el egymás mellett, azt hiszem, ő ez utóbbira reagált valamit, amit, talán jobb is, hogy nem hallottam. Totál kész lettem ettől az egésztől. Augusztus 7-e a nap, amikor végrehajtottam első sikeres esés mentes jibe-omat! Lehet bírálni, hogy nem ér, mert nem végig siklás, stb. Nekem jibe, nekem rengeteget jelent, mert végre van, ami ismét lendületet ad.
Aztán teljesen visszaesett a szél, kimentem vitorlát cserélni, bekentem az arcom naptejjel, mert félő volt a leégés veszélye, majd bevittem a nagyot. Sok értelme nem volt, mert úgy beerősödött, hogy nem nagyon tudtam kezelni, sem wassernál, sem elindítani a siklást, estem-keltem, Endru oda is kiáltott, hogy sok lesz! Nem volt mit tenni, ismét ki a partra és vissza a kicsivel. Nem tűnt úgy, hogy elég lenne, mert ekkor ismét szüntet tartott. Minden mindegy alapon nagy szenvedve egy kis pöfföcskében fel tudtam szállni a lovacskámra, és mire elértem a szélsávot, jött is a várva várt ráfújás. Száguldottam át az öblön, majd mielőtt még kiértem volna a szélsávból ismét elindítottam a perdülést. Nem hittem benne, hogy sikerülhet, esésre készültem fel, de nem! Háromnegyed, kiakaszt, papucs ki, lábcsere, vitorla elenged és elkap. Slussz-passz. Ott álltam megfordulva, és most már hangosan sikítottam a gyönyörtől. Biztos őrültnek néztek, akik épp ott voltak néhány méterre tőlem, de extázisban voltam. Most nem lassultam le annyira, maradt némi mozgás a mozdulat végére is. Ahogy megvan írva, amit a mester tanított, elkövettem. Kár, hogy ő pont nem látta, mert kint volt már a parton. De ettől még sikerült, van rá 2 tanúm – bár nem tudom, épp kik voltak ott, nem volt időm megnézni őket. Visszafele már kevés volt a szél, az iránya is változott, így gyakorlatilag egy háromszög két átfogóját írtam le, és a strandon kötöttem ki. De nem érdekelt, örömmámorban úsztam, át tudtam volna ölelni az egész világot! Igazság szerint még most is eufórikus hangulatban vagyok, de ehhez hozzá tartozik az a mérhetetlen fáradság, amit érzek. A szélnek lőttek, én a strandról elkezdtem visszasétálni a rámpához. Két kislány játszott a vízben, amikor szálltam le a szörfről, azt mondta az egyik: Nézd, egy lány. A lány tud szörfözni! Olyan édesek voltak, ahogy ámultak. Próbáltam kicsit viccelődni velük, de elszendézték magukat, majd az egyik erőt vett és visszaviccelődött. A parton egy 10 perces pihi-napozást követően gyorsan lerántottam a cuccot, és 100 kilométer után egykor már a munkahelyemen élvezhettem a klíma áldásos hűsét. Utoljára akkor éreztem a szörftől ennyire feldobottnak magam, amikor először mentem a 72 literrel. Azóta nem hozott ki belőlem egy session sem ekkora lelkesedést, mint ez. Pedig, ahogy kezdtem, a szél foscsi über szarcsi pöffös rángatós undormány volt. De az a két pillanat elfeledtette velem mindezt!
