Vártuk a hidegfrontot, nagyon. Minden zsigeremmel arra vágytam, hogy Balaton déli parton egy erős frontszélben tesztelhessem végre a kis deszkámat. Egészen péntek estig úgy tűnt, ez össze is fog jönni. Aztán amikor péntek este pontos tervet kellett felállítani a hétvégére, minden dugába dőlt. Közeledve a hétvége felé látható volt, hogy tolódik el a front megjövetele. És mivel a vasárnapról is úgy tűnt, hogy Balcsin nem sok minden lesz, ellenben Fertő térségében igen, kénytelenek voltunk módosítani a már precízen kitalált képletet. Balatonra csak délutánra volt várható, hogy megérkezik a szél. Ezért ledöcögtünk Rákosra. A nem kombi személygépkocsit telepakoltuk, tetőig, és még azon túl. 4 deszka (kettő bent, kettő a tetőn), 7 vitorla, 5 árboc, 3 bum, kiegészítők, ruhák, meleg ruha a szörfözés utáni hidegre felkészülve, némi élelem a túlélésre, és egy nagy női táska, más néven retikül, ami inkább már batyunak minősül (ebből nem engedek). Az autó hihetetlen módon elnyeli ezt a rengeteg cuccot. Mint a bűvészkalap, amiből sorra jönnek elő a dolgok: egy érme, kis nyuszi, vaskarika, bicikli, motorkerékpár, és végül egy billenős teherautó. Pont így kerülnek elő az autóból is a szörf alkatrészek. És amikor minden kint van, képtelenségnek tűnik, hogy az, oda, ugyanúgy vissza fog kerülni.
Érkezéskor 5 perc leforgása alatt a paletta minden mérőszámán fújt a szél. Nehéz feladatnak tűnt eltalálni a megfelelő vitorlaméretet. Mivel arra apelláltunk, hogy úgyis erősödni fog a szél, vagy váratlanul be fog törni a brutál, elkezdtük a várható felhasználásra kerülő riggeket összeszerelni. Én 4.7-el mentem be, nagy deszkával. Nem volt egy cseppet sem kevés, pont jónak tűnt. Bár az idő arca elég zorcsi volt, a napsütés időközben megszűnt létezni, bár odafele végig ragyogott a kék égen. A hangulatom is ezzel párhuzamosan romlott. Valahogy nem stimmelt a beállításom, nem tudtam rájönni mi nem volt oké. Tippjeim szerint sem a bum magasságával, sem a trapézkötél beállításaival nem volt gond. Nem éreztem, hogy magasan/alacsonyan lenne a bum, és nem csavart semerre a rigg, nem volt nagyobb terhelés egyik kezemen sem. Viszont diszkomfort érzésem volt, mintha túlságosan hátul lennék a megszokotthoz képest. Mindössze ennyit sikerült megfogalmaznom abból, amit tapasztaltam. Az is furcsa volt, hogy az eddig megszokotthoz képest (déli szél) most a másik oldalon voltam. Úgy hozzászoktam ezalatt a pár alkalom alatt a déli szél irányához, mert minden alkalommal a parton állva jobb irányból fújt, hogy ez az északi balról fújó szélirány teljesen megkavart. Arról nem beszélve, hogy wasserstartot most a másik, gyengébb irányból kellett végrehajtanom. Lehet, hogy ez az irányváltozás volt az oka annak, hogy teljesen meg voltam keveredve, és nem találtam önmagamat. A tó mélyén, ahonnan vissza kellett jönnöm, amíg készítettem fel magamat és a cuccot az indulásra, számomra hatalmasnak tűnő hullámok csapkodtak arcba, nyeltem a vizet rendesen. Kicsinek, sebezhetőnek, és bizonytalannak éreztem magam. Hát még akkor, amikor a második etapban bementem a 80 literrel. Több oka is volt annak, hogy erre vetemedtem. Egyrészt az idei első szörfözés alkalmával kifogott rajtam ez a deszka. Aztán a 96L-en éreztem, hogy már a viszonyokhoz képest nagy bele a szkeg, meg maga a méret is, iszonyat becsapódásokat éltem át, nem csodálom, ha egy-egy ilyen alkalom után fáj a térdem (mondjuk ehhez hozzájárul az egész heti biznisz-magassarkús tünci-bünci irodakukac viseletem is). Harmadik érvem: meg kell tanulnom a kis deszkát is megfelelően kezelni, ehhez pedig gyakorlás kell. Nem ugyanaz egy déli parton száguldozni vele, mint mély vízben. Meg is lett az „eredménye”. Szívtam vele rendesen. Az, hogy eleve a partról, ami némi beúszást jelentett a szélsávba, harmadszorra tudtam indulni, semmi nem volt ahhoz képest, amit bent műveltem. Kapásból, ahogy vergődtem be a szélhez, egy nagy ütődést éreztem a tarkómon. Azt hittem, valaki poénból a partról fejbe dobott egy kővel, akkorát koppant valami a fejemen. Közben a szemem sarkából realizáltam, hogy valami csobbant mellettem, és összeraktam a képet: a fejemnek ugrott hátulról egy hal. Érted? Egy HAL!!! Hogy mekkora, nem sikerült megállapítanom, de fájt… Lehet, eme súlyos fejsérülés következtében zavarodtam annyira meg, hogy nem sikerült bentről elindulnom. ;) Nem egyszer, de vagy 6-10 közöttre teszem a próbálkozások számát. Az igazsághoz hozzá tartozik az is, hogy erősödött a szél. Elég lett volna eggyel kisebb rigg, mivel, amíg én 4.7-el voltam be, Zsolesz 4.2-vel siklott… Tudom, tudom, az én hibám, nem is panaszkodtam, azon voltam, hogy meg kell tudnom oldani egy ilyen szitut is. Amikor Zsoleszt már vagy ötödszörre láttam fordulni körülöttem, kezdett eldurranni az agyam, hogy nem igaz, hogy nem megy. Igyekeztem minél inkább szél felé indulni, ahogy azt Endru tanította. Aztán ő is megjelent, hogy kell-e segítség, beállítsa-e nekem a cuccot, de mondtam neki, hogy nem azzal van bajom, a beállításig eljutok. Vagy kikapta a kezemből a vitorlát indulásnál és fel sem jutottam a deszkára, vagy feljutottam, de ott borultam be a szél erejétől. Küzdöttem minden erőmmel. „Csak innen jussak ki”. Nem pánikoltam, csak kissé ideges voltam. Magamra. Hogy ezt meg kell tudnom csinálni. Azt sem éreztem egyelőre, hogy fogyóban lennék erőnlétileg. A deszka amúgy is könnyen ficánkol alattam, folyton szélbe fordítom, főleg indulásnál, de menet közben is nagyon könnyen túlságosan szélbe megyek vele. Túl finom műszer a másikhoz képest. Nem tudom hányadszorra, de végül sikerült összekapnom magam, miután ráparancsoltam magamra, hogy szedd már össze magad. Brutál módon száguldottam, engedtem ki a szelet a vitorlából, de még úgy is röpültem a part felé. Megnyugvással töltött el, amikor végre kiértem a biztonságos, szél mentes partközeli vizekbe. Ha jól emlékszem 2 kört mentem a deszkával, ez volt a második. És ennyi elég is volt belőle. Előtte már kiszáguldoztam magam a nagy deszkával. A kettő között tartottunk egy kajcsi szüncsit, mert akkor pont megmakacsolta magát a kis makrancos, és pihent egy kicsit, erőt gyűjtött a ráfújásra. Majd egy újabb pihenő után, és azután, hogy megkönnyebbültem, hogy nem kell menteni, visszamentem a nagy deszkával, egyrészt a biztonságom érdekében, másrészt mert kicsit vissza is vett a kicsike magából. Jöttem-mentem fel-le, ez most olyan semmi extra élmény volt. Amikor tisztességesen elfáradtam már, és se kedvem, se erőm nem volt, kijöttem, átöltöztem, és ekkor, na ekkor fújt be a döbbenet. Na nem volt annyira nagy döbbenet, csak egy vitorlamérettel kisebb kellett volna. Endru bement a fent említett küzdős kombinációval, mivel ő ügyes, tisztességeseket repesztett vele. Amíg ő rommá szörfözte magát, én kicsit pihentem, majd szétszereltem a cuccomat. A szörfösök egymás után hagyták el a víz placcot, kezdett mindenki a határaira érni.
Összességében nem voltam annyira elragadtatva ettől a naptól. A kedvem sem volt az igazi, nem volt meg az örülős-szörfözős feelin’. Tapasztalatnak, fejlődésnek viszont mindenképpen hasznomra vált. Nem lehet minden alkalom fenomenális! Kellenek a szívások is, az visz előbbre, az által fejlődik az ember (kivéve az a típus, aki kudarc hatására feladja, de azt meg szánalmasnak tartom, mert nincs kitartása). De én azt vallom: Küzdelem nélkül nincs siker!
