Úgy tűnik a déli szelek mostanában vasárnapra összpontosulnak a Fertő tavon. Mivel késő délelőttre írta a guru, hogy szél érkezik, nem kapkodtuk el a reggelt. Bár amikor felkelve megláttuk, hogy négyes szél fúj már akkor, belénk bújt a mehetnék. Három deszkával és kb. dupla ennyi vitorla készlettel elindultunk, és ahogy egyre közelebb értünk Fertőrákos térségéhez, a szél annál jobban fogyott. Mivel nem kell már külön belépőt fizetni a strandra, bementünk oda autóval, mert ott már a parttól el lehet indulni, míg a szörfös helyen a földnyelv leárnyékolja a délit, és a vízben be kell gyalogolni a szélsávig. A víz ugyan fodros volt, de láthatóan még kevés a siklásra. Összeszereltem az ötösömet, Endru hetest rakott. Lázított, hogy ebben már lehet siklani. Ugyan nem hittem neki, de nem bírtam már magammal, bementem egy próba körre. A megérzésem beigazolódott, számomra kevés volt a szél. Csak úgy lődörögni meg már nem szeretek. Fordulgatni jó lett volna, de azt sem akartam, hogy gyakorolgatok, aztán amikor befúj, akkor meg már elfogyasztottam a fele energiámat, és esélyesebb volt, hogy esni-kelni fogok. Inkább kivártam. Mivel a víz már valamelyest lehűlt, hosszú ruhát vettem fel. Endru is bement egy próba körre, de ő is a parton kötött ki mellettem várakozó állásba rendezve a hadseregünket ;). Csalóka volt a széljárás. A vízre nézve elegendő fodor tűnt fel, de ez már lehet, hogy inkább taraj volt. Ebben a tarajmennyiségben a nagy vityómmal már siklani szoktam, de most mégsem volt elegendő hozzá. A hosszú ruhát derékig letoltam, és napoztattam az arcomat és a felsőtestemet. A szél csak nem akart jönni. Miután kezdett párolt-sült combbá aszódni a lábam a gumiruhában, elérkezettnek éreztem a pillanatot, hogy megszabadítsam összepréselt alsótestemet is tőle. A neoprén is iszonyatosan ki tudja szívni az emberből az energiát. Immáron kényelmesen napozgattam az időjárás adta utolsónak tűnő szép nyári napon, meleg déli szél simogatásában. Endru elaludt, én is a határán voltam. De csak épp annyira bóbiskoltunk el, hogy amikor jött egy pöfföcske, és a levelek zajosabbak lettek, mindketten egyszerre emeltük fel a fejünket, hogy épp befújt-e, amire vártunk. Majd megállapítottuk, hogy áááá, ez csak egy kis mini pöfföcskécske volt. Három óra telt el az érkezésünk óta. Az osztrákok szép számmal gyülekeztek, sok csajszi volt ott, akik kezdők lévén rohantak be a vízbe, és mászkáltak fel-le, ahogy anno én is tettem minden lepkefingra, amikor még Mátéval bandáztunk zsenge borsó koromban. Megértem ezt is! Már csak akkor megyek be, ha van értelme. Elmentünk kajálni, mert a gyomrunk már szólított. Naná, hogy ekkor fújt be a szél. Ez már három óra körül lehetett. Ahhoz képest, hogy 2 órára 15 csomós szelet vártunk, ami nekem lazán 4.7-es vitorla, ez messze nem volt annyi. Az összeszerelt cuccal berontottunk a vízbe, miután betoltuk gyors üzemmódban a kaját. Hirtelen ellepték a szörfösök a tavat, szó szerint tömeg lett. Nem beszélve a rekord mennyiségű kite-osról. Akik közül szinte több volt a kezdő, mint a haladó. De számos kezdő szörfös is vízre merészkedett.
Az őszi napsugárban eme érett délutáni órán olyan volt csusszanni, mintha lassan a nap lemenni készülne. Gyengén melengette arcomat, és érződött az elmúlás illata a levegőben. Édes fájdalom kerített hatalmába, megérintett az ősz lehelete. Eufórikus állapotba kerültem, ahogy sorra jöttek szembe az ismerősök, akik a nyár során többek lettek számomra, mint ugyanazon a spoton csusszanó szörfösök. A Fertő tó fertőrákosi easy rider-ei, akik érkeznek, ha felcsendül a hívó szó, azaz jön a szél ;). Biztos voltam benne (azért csak voltam, mert már nem vagyok), hogy ez az utolsó kellemes élményű szörfözés az évben, innentől majd dacolni kell a hűvössel, a lehűlt vízzel, és minden, ezzel együtt járó kellemetlenséggel. Egy pillanatra talán összeszorult a torkom is, ahogy nosztalgikusan elöntött az idei év valamennyi szörfélményéhez kötődő érzéssorozat. Mintha minden izgalom, öröm, élmény, és félelem gyorsvonat formájában rohanta volna meg lelkemet. Csapongtak bennem az érzések és érzetek. Egyszerre voltam boldog és szomorú. Boldog, mert ilyen csodás, napfürdős idő adatott meg. Szomorú, mert titkon búcsúztam az idei évtől. Csak az zökkentett ki ebből az idillből, hogy a szembejövő kite-os kezdett túl közel kerülni hozzám, ahogy haladtunk egymás felé, pontosabban a kötelei kezdtek vészesen alacsonyan közeledni felém. Húztam is be a nyakamat, amikor a kötele elakadt a vitorlámban (szerencsére, hogy csak abban, és nem gabalyodtam bele kicsi kis testemmel), és vágódtam bele a vízbe úgy, hogy beakasztva a vitorla alá kerültem. Mielőtt kiakasztottam volna magam, a vitorlát felnyomtam, hogy levegőt vegyek, miután nyeltem egy nagy adag iszaplevet. Miután kikecmeregtem a cuccom alól, megnéztem magamnak jól a kite-os ernyőjét, hogy ha netán olyan sérülés van a vitorlán, amit ott, a vízben nem veszek észre, tudjam, kit kell keresnem. Azért odamutogattam neki, mivel ő is elesett, hogy: ember, ez mi volt??? Aztán osztrákiul schuldigungot kért, de akkor is felment bennem a pumpa. Hogy lehet valaki ekkora barom? Tudom, most jönnek megint a kommentek, hogy nem egyszerű irányítani, stb, de itt semmi kiszámíthatatlan esemény nem következett be, egyszerűen csak rám eresztette az ernyőjét. Na mindegy, spongyát rá, nem lett semmi bajom, élek.
Továbbra is gyakorolgattam a perdülést. Egyre jobban ráérzek a cucc irányítására, és egyszer össze is jött a kivitelezése. Már kb. olyan 70%-osan eljutok addig a pontig, hogy már csak át kell perdíteni a vitorlát, a deszka már új irányba áll, én is már az új iránynak megfelelő testhelyzetben vagyok. Itt szoktam bepottyanni. Mondjuk a másik irányba nem jutok el eddig a fázisig, ott a lábtartás csere után beborulok, de tudom, miért: túlságosan bedöntöm a vitorlát. De majd szépen alakul ez is, ahogy minden. Most nem zavar, hogy nem megy, mert élvezem a tanulás fázisait, és jó, hogy folyamatosan van valami kihívás. A wasserral úgy vagyok, hogy már alapelvárássá vált, hogy sikerüljön. És ez tök jó. Viszont azt is megfigyeltem, hogy egyik irányba valahogy máshogy csinálom, mint a másikba, úgy tudnám jól megfogalmazni, hogy koordináltabban. Mindkét irányba sikerült, de az egyikre bizonytalanabb vagyok, amit persze rajtam kívül senki nem vesz észre.
Két hatalmas flashem volt a vízen. Az egyik, amikor Peti, akit valójában nem így hívnak, de én sokáig azt hittem, hogy ez a neve, ezért így hívom itt a blogban, szóval mellettem landolt, és nem vette észre, hogy deszka tesója, azaz én vagyok ott (ő is stoke-al nyomul, csak 115 literrel). Ráköszöntem, pár szót mondtunk, és indultunk együtt vissza a part irányába. Egyszerűen csak jó feeling volt. A másik, amikor ride-oltam ezerrel, jött szembe egy osztrák csávó, és millió dolláros mosolyt villantott rám. Visszamosolyogtam, és rájöttem arra, amit eddig is tudtam, de feledésbe merült: mekkora ereje van egy mosolynak! Próbálok a mindennapi életben alapból sokat mosolyogni, de nem gondoltam volna, hogy ilyen jól esik, ha rám mosolyognak először. Pár kör erejéig bedurrant a szél, tajtékosan habzott a víz felszíne. Kicsit meg is ijedtem, hogy sokallni fogok az ötössel, és át kell majd szerelnem, de azért lelkesen ride-oltam, élvezve, hogy nem kell megsiklatni a cuccot, hanem eleve szinte siklok, amint elindulok. Gyakorolhattam a wasserstart utáni azonnali beakasztást és papucsolást, és ezerrel száguldottam, amíg utamat nem állta a nádas. Kb. három ilyen kört tudtam menni. Majd visszaállt a szél sztenderre. Voltak lukak, de még át lehetett őket siklani. Amikor meg-megállt alattam a cucc ezeken a helyeken, és már érezhető volt, hogy fogy el a szél, és a wassernál is olykor-olykor várakozni kellett, hogy jöjjön egy olyan pöff, ami kiemel, elkezdtem feladni, és kifelé vettem az irányt. Nem sokkal később Endru is befejezte. Volt egy hatalmas ride-unk, amikor épp combos volt a szél, siklottunk egymás mellett, hallottam, ahogy közelít. Hihetetlen, de megismerem, amikor ő jön hátulról felém, de nem látom, hogy ő az. Meg tudom különböztetni az ő deszkájának csattogását másétól. Kiabált, egy darabig együtt siklottunk, majd ott hagyott. Hiába! Gyorsabb és ügyesebb nálam… De megdicsért, hogy szép a tartásom, meg a jó a seggem…!
A lenyugvó napban elvonszoltuk magunkat a kocsihoz, és levetettük nedves neoprénünket. Elégedett voltam a nappal! Megszáradtak a vitorlák, és a deszkák, kényelmesen szétszereltünk. A szülői házban pedig már várt ránk a kétfogásos vacsora, csak nekünk, megfáradt szörfösöknek!
