Merész elhatározásra szántam el magam: megpróbálom megugrani a frontloop-ot, lesz, ami lesz :P. Na jó nem, ennyire azért nem merészre. A helyzet az, hogy gyengélkedtem. Mindenki betegeskedett körülöttem, és én sem maradtam ki a szórásból. Két napja erős torokgyulladás kínzott, teljesen ledöntött, 2. nap dolgozni sem tudtam menni. Így a pénteket végig teáztam, miközben ragyogó napsütés közepette isteni szél fújt Fertőn. Már a gondolattól is ideges voltam, nem hogy amikor arra gondoltam, hogy szörfös ismerőseim épp hatalmasakat száguldoznak, én pedig nyomom az ágyat. Sokat hezitáltam, végül az ész érvek meggyőztek, hogy a péntek még korai lenne. Minden csodaszert bevetettem, hogy szombatra felálljon a rendszer, és legyek olyan jól, hogy tudjak menni tolni. Mindent a szombat reggeli ébredésemtől, és állapotomtól tettem függővé. Mindemellett azon barátaim, akik bár nem szörfösök, de tudják, mit jelent ez nekem, buzdítottak, hogy az adrenalin jótékony hatással van a szervezetre, és attól majd meggyógyulok. Őszintén megmondom szkeptikus voltam ezen elméletükkel kapcsolatban, de azt tudjuk, hogy egy jó kis „izzadás” csodákra képes, és ott is az adrenalin illetve a felszabaduló hormonok a felelősek a beállt javulásért. Ennek ellenére kételkedésem alapja az volt, hogy a hideg vízben, és hidegen fújdogáló szélben előidézett adrenalin löket nem biztos, hogy ugyanazt a gyógyulást hozza, mint az otthon, ágyban párnák közti páros tevékenység során bekövetkezett izzadás… Rám virradt a szombat reggel. Jobban voltam az előző naphoz képest, de még cseppet sem 100%-os. Nem is volt kérdés. Útra keltem. Felszereltem magam kellő mennyiségű forró teával, mézzel, szendvicsekkel, és mivel utálom a fájdalmat, és a fájdalom küszöböm elég alacsony (kivéve, ha szörfözésről van szó, mert akkor a hideg víztől való viszolygásom is eltűnik, és nem számít, ha fáj, ha beverem, ha fejbe vág… nem számít semmi, nem érzem), ezért felszereltem magam erős fájdalomcsillapítóval is. Amit már amúgy is toltam két napja.
Endrúval egyeztettünk, Fenyves lett a cél, ismét. Én csak Sóstóig akartam lemenni, de rábeszélt. Az első kanyarban ugyan elbizonytalanodtam, nyeltem egyet, és eléggé fájt, de gyorsan ráerősítettem a csodaszereim egyikével. Oké, fájdalom kipipálva időlegesen. Örökkévalóságnak tűnt, mire leértem. Tíz óra után érkeztem, ekkor Endru és Bandi már szereltek. Csak ők ketten voltak a parton. Bandit azóta nem láttam, mióta megismertem őket Fertőn. Én is igyekeztem behozni a szerelésben a lemaradásomat. Beöltöztünk, még a nap is kisütött picit. Délkeleti szél fújt, ami azt eredményezte, hogy partra merőlegesen lehetett ki-be repeszteni. Mivel a srácok nagy vitorlára szereltek, én is az 5.4 mellett döntöttem. Kicsit beljebb kellett menni ahhoz, hogy meg lehessen siklani. Azonnal papucsba álltam. Igen ám, de befele tartott megint a jó oldalam. Nem akartam nagyon bemenni, így hamar megfordultam. Mondanom sem kell, hogy beestem. Alig bírtam kijönni. A wassert továbbra sem tudom, és a víz is hideg volt már ahhoz, hogy most álljak neki gyakorolgatni, na és persze le voltam gyengülve, nem akartam még jobban lebetegedni. De bevállaltam annak a kockázatát, hogy esetleg ettől az egésztől sokkal rosszabbul leszek. Maradtam a part közelében, mert az energiáim a béka feneke alatt voltak. Mondhatni, hogy nagyon nem ment a szörfözés. Ahhoz tudom hasonlítani – bár férfi olvasóim ettől sem lesznek okosabbak – mint amikor épp havi gondokkal küzd egy nő. Na, akkor sem megy a szörf. De a szélnek nem lehet megmondani, hogy most ne fújj, mert nekem most épp nem alkalmas, olyankor is meg kell erőszakolnom magam, és felkelni újra és újra. Tehát potyogtam össze-vissza, nem ment úgy a vitorlakezelés, ahogy szokott. Olyan nehézkes volt minden. Mivel fennállt a bennragadás veszélye, nem mentem be, pedig befele viszonylag jól mentek a dolgok. Mindössze két hosszabb siklásba mentem bele, azt is csak azért, mert ha már itt vagyok… Megvolt a böjtje, nehezen jutottam ki. Inkább a technika csiszolására adtam a fejem. Gyakoroltam a beachstartot majdnem nyakig érő vízből (azt mégsem írhatom, hogy mellig érő vízből, túlságosan szexuális töltetű, pedig az igazság ez volt, a mellkas kifejezés az én esetemben pedig furcsán hangzik). Tehát küzdöttem a korábban már olyan jól begyakorolt mozdulattal, és sajnálatos módon ez sem ment a legfényesebben. Endu néhányszor odajött, hogy midnen rendben van-e, és épp segített volna, de mondtam, hogy most csak hagyjon egyedül, küzdeni és szívni akarok. Ekkor már eléggé agresszív üzemmódra kapcsoltam. Ilyenkor jön a dac-rész. A már csak azért is… Valami sikerélményemnek kell lennie, amitől azt érzem, hogy megérte lejönni – és adott esetben még jobban megbetegedni, így küzdöttem tovább a beachstarttal. Amíg feladom-hiszti üzemmódban voltam, nem nagyon akart összejönni, de a dac-fokozatban egyre jobban ment. Csak tényleg az kellett, hogy eljussak idáig. Nem tudom, hogy más is van vele így, vagy csak én, de néha jól esik szívni. Amikor a szenvedés kell, talán mert ettől érzem, hogy élek. És a fejlődésnek, tanulásnak ez az alapja. És meg is lett az eredménye. Bekapcsoltam a gyakorlásba a perdülést lassan, megfontoltan végrehajtva. Na, ott persze ismét volt potyogás, de a folyamat a következőképpen nézett ki: Indulás beach-el, kis sebesség elérés, majd elindítani a perülést. Na, itt leestem, és kezdtem a másik irányba az egészet. Közben Endru és Bandi átcsúsztak a szembe partra, eltűntek a szemem elől, elég sokáig oda voltak. Kezdtem is aggódni értük. És amikor visszaértek, mintha valaki elzárta volna a csapot, a szél megszűnt fújni. Ki is jöttünk a vízből. A nap már ragyogóan melengetett minket a parton, letelepedtünk, pótoltuk az elveszett energiákat, teázgattunk. Hagytuk, hogy megszáradjanak a vitorlák. Nagyjából két órát élvezhettük az időjárás áldásos légmozgását a vízen.
Másnap reggel felébredve, örömmel nyugtáztam, hogy nem lettem rosszabbul, sőt… Ehhez persze hozzájárult a másik fajta adrenalin túltengéssel járó kúra is – de csak azért, hogy biztosra menjek ;). Úgyhogy Dr. Szörfkirálylány levonja a mai napi konklúziót: az adrenalin gyógyít! :D
