Igen, sajnos már nagyon régen publikáltam szörfös kalandjaimról, de sajnos nem volt miről írni. Most viszont szépen el vagyok maradva… Kezdem azzal, hogy ugyebár eladtam a sárga Tankert, és ott maradtam deszka nélkül. Az égi szélisten kegyes volt hozzám, és ezúton kérem elnézéseteket, mert miattam nem fújt a szél :D. Nem akart azzal kínozni, hogy fúj, és nekem nincs mivel tolnom. Hívogattam a szörfboltokat, nézegettem az apróhirdetéseket, de semmi olyan nem volt hetekig, ami megfelelt volna. Újat persze tudtam volna venni, de az én tudásszintemnek semmi értelme annak, hogy kihozom az üzletből és az első brutál szélben beverem az orrát. Aztán a szélisten megszánta az éhíséges időket megélő szörfösöket és küldött egy szeles vasárnapot 2010.07.18-ai nappal. Még szerencse, hogy ott volt nekem TJ, aki már alig várta, hogy fújjon valami igazi szél, és hatalmasakat mehessen a pár héttel azelőtt vásárolt Naish deszkájával. Együtt nekivágtunk az M7-nek. Vasárnap 6kor keltem, 7re terveztük az indulást, végülis csak negyed órát csúsztunk. Kíváncsiságunktól hajtva a déli partot vettük célba, bár tudtuk, hogy ekkor északi szélben elég erős hullámzás várható. Balatonfenyves volt az úti cél még induláskor, de balatoni kémeim jelentették, hogy ott olyan totál-brutál-őrület fúj, hogy labdába sem rúghatnánk, ezért Széplak-felsőre indultunk próbálkozni. Ami ott fogadott minket, az sem volt gyerekjáték. Kényelmesen összeszereltem, mert TJ deszkájával felváltva mentünk. Természetesen a kisvityót raktam össze, de tartottam tőle, hogy még a 4.7 is sok lesz, amikor szép szál legények 5.0 és 5.2 körüli méretekkel szelik a habokat. Nyugtatólag hatott rám, hogy a lábam leért, és nem állt fenn az elsodródás veszélye. Miután TJ kipróbálkozta magát a 6.2-jével, rajtam volt a sor.
Az esélytelenek nyugalmával mentem be. Biztos voltam benne, hogy egy másodpercet sem fogok a deszkán állni. Próbálkoztam mindennel, ami a repertoáromban volt: vitorlafelhúzás, beach-start, vagy inkább nevezném fél-wasserstartnak, mert alacsony teremtés lévén minimum a derekamig ér a víz, már amikor bemegyek a Balcsiba a déli parton is, kicsit beljebb masírozva ez szignifikánsan emelkedik, hozzáadva még a hullámokat, amik bizony lelkesen átcsaptak a fejemen. Tehát a több tíz méteres ;) hullámok ellenére vitorlafelhúzással sikerült egy fél óra után elindulnom. Higgyétek el, én lepődtem meg a legjobban. Tudtam, hogy gyorsan kell cselekednem, ha bármit is akarok villantani. Beakasztottam azonnal a tarpézt és már siklottam is a hullámok között és hullámokon át. Az első papucsba is beleléptem, a másodikra már nem volt időm. Arra már nem emlékszem, hogy azért szálltam le, mert leestem, vagy egyszerűen csak nem akartam messze elmenni, mivel a visszajövetel bajosabb lett volna a gyengécske oldalam révén. De ez is sikerélmény volt. Visszafele a vitorlát nem tudtam felhúzni, mert bár eljutottam oda, hogy megfogom a bumot, amikor be akartam fordítani, mindig upsz lett a vége, és ízlelhettem meg a balatoni vizet a vízfelszín alól :) újabb fél órás küzdelem után beach starttal elindultam. Bent létem alapján háromszor jött össze ezen a terepen a beachstart, ebből egyszer maradtam a deszkán. Beakasztottam és téptem visszafele. A hullámok a deszkán állva is elég zavaróak voltak, nem lopták magukat a szívembe. Volt, hogy eltolták a deszka farát. Érdekes dolgokat tapasztaltam meg. Az első kör kb. ennyiben kimerült. De épp eléggé lefáradtam a küzdésben. TJ azt mondta, nem gondolta volna, hogy ilyen kitartó vagyok, azt hitte 5 perc után hagyom az egészet, és kijövök. Ennél keményebb fából faragtak!!! A parton ragyogó napsütés volt, melynek erejét ellensúlyozta a szél ereje. Ennek köszönhetően és a 20 faktoros többszöri naptej ellenére sikerült leégnem a pofimon és az egész karomon. Mindezt csak este realizáltam, de akkor már mindegy volt. Amíg TJ bement második körre, én pihentem, ettem, élveztem az elszakadást a városból. Amint víz közelébe kerülök valami végtelen nyugalom és béke fog el, órákra képes vagyok elmerülni a víz látványába, főleg ha ezt tetőzi profi szörfösök és kite-osok tánca.
TJ ismét átadta nekem a terepet. Másodszorra még jobban mentek a dolgok. Elkaptam egy nagyon jó lendületet, és hosszan elsiklottam, amiből tudtam, hogy nem lesz egyszerű visszajönni, de nem igazán érdekelt. Ki akartam élvezni TJ deszkájának könnyedségét. Egyszerűbb volt vele minden! Újabb egy óra után végkimerülésben haldokolva feladtam. A kisujjamat sem bírtam felemelni, nemhogy a cuccot kicihülni a vízből. Segítségkérően kerestem TJ-t, aki épp el volt tűnve, és Magyarország szörfös és kite-os „lovagjai” könyörgő pillantásom ellenére is a legnagyobb nyugalommal nézték végig, ahogy majdnem elszállt a vitorlám, és borultam a deszkát kifele cipelve. Sőt, talán még élvezték is gyötrelmes szenvedésemet nézni. Ezen kicsit elhaltam, mert tudtam, hogy a magyar férfiak nem a gálánságukról és előzékenységükről híresek. Kemény csajnak tartom magam, és igyekszem szörfözés terén kitartásommal helyt állni a 95%-ban férfiak uralta sportban, de azért vannak olyan helyzetek, amikor nőből vagyok és az erősebbik nem segítségére szorulok. Sajnos, ez nem az a spot volt! Egyéb terepeken mindig akadt egy-egy felajánlás, már akkor is, ha egy kicsit erőlködtem bevinni vagy összeszerelni a cuccot. Itt ennek szikrája sem volt tapasztalható. Levontam a megfelelő következtetést, még szerencse, hogy vannak helyek, ahol jó fej szörfösök nyomulnak! Sok értékes, kedves, és nem utolsó sorban, jól szörföző embert ismertem meg, akiktől idáig is rengeteget tanultam, és tudom, ha kérem, tanítanak, segítenek, meg akkor is, ha nem kérem. ;)
A nap hátralevő részét relaxelve töltöttem, csináltunk pár képet, hagytuk megszáradni a felszerelést, összepakoltunk, és este visszaindultunk a városba, amely képes elevenen elnyelni az embert. De az új élmények, kemény szeles tapasztalatok kitartást adnak egy újabb hétre! ;)
