Igen, vissza kellett pattannom valamilyen úton-módon a deszkára, mert kezdett elhatalmasodni rajtam a félelem. Újra és újra az sejlett fel lelki szemeim előtt, hogy küzdök a vitrola kihúzásával , de nem megy. Eddig sosem találkoztam még életem során olyan dologgal, ami túlhaladt volna rajtam. Egy idézet ugrott be:
„Habár felül a gálya, alul a víznek árja, azért a víz az úr!”
A természet törvényei az emberen felül mutatnak. Sosem éreztem, milyen az, amikor a testem cserben hagy, pedig az agyam, a szívem, az akaratom küzd, és képes rá. Borzasztó ezzel szembesülni. Megérintett az emberi test törékenysége. És igen, buta voltam. Tapasztalatlan a hidegebb vízben való szörfözés témában. De valahol be akartam bizonyítani. Hogy mit? Mindent. Mindent és mindenkinek. Mivel ebben a sportban nagy arányban tevékenykednek az "erősebb nem" egyedei, meg akartam mutatni, hogy: hey, itt vagyok, és én is képes vagyok mindarra, amire ti... Ehhez a sporthoz azért kell erőnlét, ez tény. Tehát nem véletlen, hogy kevés csaj vág bele, és még kevesebb tart ki mellette. Kezdetekben sokat esel, kelsz, folyton belepottyansz a vízbe, ami nyáron még jól is esik a 40 fokos hőségben. Aztán miután már el is tudsz indulni, és nem esel be, jön a technika megtanulása. Mert a technika nagy részben helyettesíti az erőnlétet, de nem teljesen. Például: a vitorla kihúzása a vízből nagyon fárasztó, de megvan a jó testtartás, kis trükkök, amikkel könnyebb kiemelni. De akkor is a világ legfárasztóbb dolga kihúzogatni akárhányszor elejted. Aztán ott van az összeállításhoz, a saját cucc vízbe cipeléséhez szükséges erőnlét. Ez a kettő számomra felér a bemelegítéssel. ;) Emlékszem, amikor kiakadtam a "tanáromon", amikor nem segített bevinni a cuccomat a vízbe. "Meg kell tanulnod egyedül". Miért kéne? - gondoltam. Úgyis mindig lesz velem valami hímnemű, aki majd segít. Hát nem így lett, és igaza volt. Ez egy magányos sport. Csak te vagy, a végtelen tenger vagy az olykor végtelennek tűnő Balaton... Minden helyzetben helyt kell tudni állni EGYEDÜL! Nincs helye a parázásnak, a pániknak. Az első majdnem bepánikolásom a tengeren volt, amikor egy borulásnál a deszkám felfordult. Nekem még viszonylag nagyobbacska boardom van, amit cipelni is épp elég, nem hogy a hullámok között a 4-es, 5-ös szélben valahogy egyedül visszafordítani. Első gonolatként meg akartam állítani egy körülöttem elsuhanó szörföst, hogy segítsen. Aztán beugrott ez a gondolat, így megküzdöttem egyedül a feladattal. Okos lány létemre rájöttem, egyszerűbb, ha nem széllel szemben próbálom mindezt tenni, mert a szél nyomta vissza. Azóta csak utálom, ha felborul a deszkám, de nem ijeszt már meg, csak macera visszafordítani. De számtalan olyan eset történhet, amikor csak magad vagy, és neked kell megküzdened a problémával: eltörhet az árbócod, a bumod, elszakadhat a hosszabító kötél, stb.
Tehát ez a sport nem csak állóképességet növel, túlélővé tesz, rákényszerít erőd feletti helytállásra, hanem a jellemet is formálja. Magamon látom, tapasztalom, mennyit változtam, amióta szörfözök. Eddig sem voltam egy "kétujjal a partvisnyelet" típus, de ezáltal még önálóbb, még belevalóbb lettem. A sikerélmények növelik az önbizalmat, és a reális célkitűzések, és a célok megvalósításához vezető út lefoglalják az ember gondolatait. Mostanában kezdem megérteni, hogy a szörfös pasik miért olyan öntörvényűek. Főleg, amelyik már nagyjából olyan 8-10 éve szörfözik. Azok, az élet minden területén: munkában, párkapcsolatban, stb. Egy idő után a szörfözéshez szüksége hozzáállás a lényük részévé válik. Mit is jelent ez? Hogy egyedül vagyok, és mindent nekem kell megoldanom, senkire nem számíthatok. Így a párkapcsolatban is főként öntörvényűen viselkednek, hozzák meg a döntéseket. Nincsenek tekintettel a másik félre, mondhatni, önzőek. Igen, azok. És mi az, ami mellettük áll ebben a viselkedésmintában? Ha fúj a szél, nincs mese, menni kell. Olyankor nem számít semmit más! Na jó persze, nem mindenki ilyen, ismerek szörfös minta családapát, de valamilyen viselkedési tendencia megfigyelhető. És ezt az érzést már én is érzem saját magamban. Ha fúj, menni kell. És akkor nem számít senki és semmi. De persze ez nem jelenti azt, hogy nem kell tekintettel lennünk másokra, és mások érzéseire. Mert mindannyian emberek vagyunk, vannak érzéseink, ettől olyan szép és szövevényes az élet! :D
