A hétvége végre ismét szörfözéssel telt. Már jól ki voltam éhezve, rég nem csusszantam egy normálisat. Kivételesen nem időrendi sorrendben írom le a dolgokat. Ugyanis pénteken voltunk Fertőn déliben, vasárnap pedig Fenyvesen élveztük a hidegfront nyújtotta örömöket. Ez utóbbiról írok először, mert ez volt a nagyobb élmény. Frissen jó megosztani.

Nagyon vártuk a hidegfrontot. Én személy szerint nem csak szörfözés miatt, hanem mert már nem kaptam rendesen levegőt ebben a hőségben, de ezzel voltunk így néhányan. A pénteki csusszanás után szombaton pihenésre adtuk a fejünket, mivel vasárnap kora reggeli kelés várt ránk. A front jött este, és csak reménykedtünk, hogy nem ismétlődik meg a múltkori eset, miszerint semmi nem maradt reggelre. Hajnali négyre beállítottuk az órát, laptop be, Máriafürdőn hetes szél volt kilences befújásokkal. Ez elég ok volt elindulni. Bár ez már az a kategória, amikor én nem rúgok labdába, mert a legkisebb vitorlánk is nagy nekem ebben a szélben. Ötkor tali a Szörfössel (Endru haverja, akit én innentől kezdve Stefan néven fogok említeni, angolul ejtve. Két oka is van: szörfözés után mondtam neki, hogy olyanok a szemei, mint egy vámpírnak, és a Vámpírnaplókból Stefan jutott róla eszembe – épp ezt a sorozatot nyúzom. A másikra pedig asszociáljanak azok, akik tudják, kiről van szó, nem lesz nehéz… Igazából nem is kapott nagyon új nevet :D ) Fél hatkor már a tett helyszínén voltunk. Csalódottságunk csak abban állt, hogy nem mi voltunk az elsők a vízen… A fiúk gyorsan összerakták a legkisebb vitorlájukat. Endru 3.8-at szerelt, Stefan 4.2-őt, de van köztük tíz kiló különbség. Izgatottak voltunk, ugyanis új jövevénnyel bővült gyermekeink tárháza: egy 80 literes Naish-t zsákmányolt Endru, most nemtom, azon belül milyen fajta, de szép. Az én izgalmam azért volt, mert ekkora deszkával még soha nem mentem, és kíváncsi voltam, hogy kezelem a helyzetet, elvileg nem süllyed még ez sem alattam. A srácok 6-kor már vízen voltak. Repesztettek, mint az állat. Én hű szörfös barátnőhöz híven a fényképezőgép másik oldalán álltam. Nem mondom, hogy nem fújta ki a szél a szememet meg a fejemet annak ellenére, hogy beöltöztem a feladathoz. Lelkesen kattintgattam. Buli volt, mert ilyen korán még nem voltam lent szörfözni. Úgy hogy fújjon is… Gondoltam egy óra  múlva kezd gyengülni, és Endru kijön átszerelni, én pedig átveszem tőle a cuccot. Még három óra múlva is brutál volt, amiben esélyem sem volt a 3.8-al. Kezdtem kiakadni, mert már nagyon szörfözhetnékem volt. Ezen kívül rettegtem, hogy egyszer csak elzárják a csapot, és hipp-hopp eláll a szél. A fiúk lassan elkezdtek kiszállingózni a fáradságtól meg az éhségtől. Tízre teljesen elfogyott a türelmem, és tényként közöltem, hogy bemegyek. Endru óva intett, hogy ez még sok. Egy másik szörfös ismerős az iránt fejezte ki aggodalmát, hogy kicsi lesz nekem a 80 liter, mert még sosem mentem vele. De én valahogy úgy voltam vele, hogy a 96 és 80 liter nincs akkora különbség, mint a 130 és a 96 között, mit nekem az a 16 liter! Nem tudom honnan tudtam, de a szívem legmélyén éreztem, hogy ez nem fog nekem gondot okozni. Tudtam, hogy küzdős lesz, de valamilyen szinten megbirkózom vele. Indulásnál nem beachstarttal indultam annak ellenére, hogy leért a lábam, hanem a wasserből megtanult (én csak úgy hívom: lassú wasserstart) módszert alkalmaztam. Elfeküdtem a vízben, láb a deszkára és nagyon lassan felálltam, hogy ne dobjon át a másik oldalra. Persze néha nem jött össze, és sokat küszködtem, de helyt álltam, és ez a lényeg. Az első indulásom azonnal összejött, rögtön beálltam a papucsba, és meg sem álltam a strandon át a nádasig. Magamban sikítoztam, üvöltöttem, majd összecsináltam magam. És féltem is. De hatalmas ride volt. El sem akartam hinni, hogy megcsináltam. Felálltam, elindultam, száguldottam, és kva jó volt. A deszka fantasztikus volt. Endru jellemezte a menettulajdonságait korábban, és valóban azt hozta, amit mondott, pontosabban amiről áradozott. Úgy mentem, mint a gép. Daráltam ezerrel. Sík vízfelületen repesztett a decsó, olyan tempóval, amilyet még nem tapasztaltam. Aggódtam, hogy egy apró hiba, és csúnyán összetöröm a pofimat. Az első ride volt a leghatalmasabb élmény. Mondhatom, hogy orgazmusom volt tőle. Amikor megálltam, csak lihegtem és röhögtem, hogy húúúú, ez állat volt. Elindultam visszafele, és akkor láttam, hogy Endru bejött a vízbe és onnan fotózgat. Pont jól mentem, elzúgtam mellette, gondoltam ellő pár képet, úgyhogy még egy mosolyt is sikerült magamra erőltetnem a küszködés mellett. Mint kiderült videót készített, úgyhogy meg lett örökítve, ahogy ezzel a cucc kombinációval elvágtatok a távolba. Az első ride után ez volt a második legélvezetesebb menetem. Ezután a fáradságtól egyre romlott a teljesítményem, mert amíg én ezzel mentem, Stefan továbbra is 4.2-vel vágtázott a 90 kilójával, mások hasonló súllyal, hasonló méretekkel tempóztak, és nem panaszkodtak arra, hogy kevés, sőt, olykor sok volt nekik is. Nekem asszem nem kicsit volt sok. A trapézkötelet előbbre kellett helyeznem, mert nem bírtam el a vitorlával. A lábaim teljesen bedurrantak, annyira tapostam a deszkát, és tartottam ellen a vitorla rángatásainak. Minden egyes körrel merült az energiám. Talán egy órát bírtam, vagy egy kicsit többet. Volt, hogy annyira erős volt a szél, hogy nem bírtam elindulni, csak lebegtettem a vitorlát, de éreztem, nem tudom olyan szögben tartani, hogy pont megtaláljam azt az egyensúlyt, amikor nem kap bele, de nem is nyomja rám. Durva érzés volt, hogy a 3.8 sok, nem kicsit, nagyon. Volt egy szlovén lány, már láttam máskor is, nagyon ügyesen, szépen megy, nyugodtan lazán, természetesen. Egyszer épp induláshoz készülődtem, amikor elzúgott mellettem, hátranézett, én pedig odaintettem neki meg kiabáltam, hogy toljaaad, vagy valami hasonlót, úgysem hallotta volna, ha angolul mondom, akkor sem. Ő visszakiabált a saját nyelvén, ugyanolyan hangulatban, lelkesedéssel, ahogy én odakurjantottam neki. Tök klafa érzés volt. Tiszteletreméltóan ment, komolyan mondom, baromi laza volt. Nagyon elfáradtam a végére, már annyi erőm sem volt, hogy kiemeljem a vízből a vitorlát. Amikor cipeltem ki a partra a cuccot, azt hittem összeesek a fáradtságtól. A fiúknak azt hiszem le volt esve az álluk, mondták is egy néhányan, hogy nem gondolták volna, hogy bármit kezdeni tudok magammal, meg a cuccal ekkora szélben, hisz olykor-olykor nekik is über volt. Mindenesetre ismét mérföldkőhöz érkeztem. Nyolcvan literrel toltam, és cseppet sem okozott nehézséget. Annyira kellett csak figyelnem, hogy könnyebben szélbe fordul indulásnál, ha nem figyelek, de a kezdeti tapasztalás után ura voltam az új helyzetnek. Nem tűnt semmivel sem nehezebbnek, mint Pinguinnel menni. Ennek is adnom kell egy nevet. De még érlelnem kell a gondolatot, hogy tökéletesen hozzá illő nevet kapjon. Miután mindenkit a parton találtam, mire én kimentem, elindultunk pótolni az elvesztett energiákat. Bandázós kajálás keretében megvitattuk a szelet, persze mindenki elégedett volt. Ez volt az idei Big Day-em. Nem is kívánhattunk volna szebb napot: napsütés, erős szél, jó társaság! Surf forever!